(Évzáró ismétlés: Ez az írás 2017. szeptember 26-án jelent meg először.)
„Utánrendelések bármikor eszközölhetőek.” Hirdeti Szigeti Henrik, „ő. cs. és kir. József főherczeg udvari fényképésze” egy valamikor az előző századfordulón készített női portré hátulján. Ki lehet a modern frizurát viselő, csinos, fiatal hölgy? Ma már nem tudjuk. Csak azt, hogy a városban 1891. március 14-én dolgozni kezdett, és 1892. március 7-től önállóan működő Szigetinél készült róla a felvétel. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ez a hölgy még a Nemzeti Nagyszállóval szembeni Szigeti műteremben lett megörökítve, ugyanis a kemény kartonra nagyított kép verzionja – azaz az állandó hátlap – még ezt a címet adja meg a mester elérhetőségeként. Amiből az is következik, hogy a képet 1907 előtt készítették és nagyították, hiszen Szigeti Henrik abban az évben tette át székhelyét a Szapáry út végén álló, újonnan épült Kereskedelmi Bank harmadik emeletére.
Ami ettől kezdve, egy szép grafikának köszönhetően ott virított a Szigeti-képek hátoldalán, miként a mellékelt, egy kislányt ábrázoló képet kézbe véve is láthatjuk. Egyszerűen pazar a hátlap, aminek felső negyedében Szigeti Henrik fényképészként kapott kitüntetéseit láthatjuk, alatta cirádás „aláírását” – ez a képes oldalon is rendszeresen feltűnik – majd a bank rajza, illetve a „fényképészeti és festészeti műintézete” meghatározás és a cím következik. Hát kinek ne támadt volna kedve egy ilyen igényes, elismert, ráadásul udvari fényképésznek is nevezett mester kamerája elé leülni? Ráadásul ez akkoriban nemcsak Szolnokon, de a világ más tájain sem volt mindennapi elfoglaltság, külön program lehetett fényképészhez menni. Akinek a keze alól például ilyen, 110 év után is gyönyörű és hibátlan kép kerülhetett ki, ami máig sem veszített az élességéből és a fényéből.
Bár az előző századfordulón Szolnok lakossága a mainak alig negyede-harmada lehetett, nemcsak Szigeti örökítette meg a város és környékének családjait. Mint Berta Ferenc A fényképészipar 150 éve Szolnokon (1852-2002) című remek könyvében olvashatjuk, Ragács Gyula például 1896-ban telepedett le Szolnokon. Műterme az úgynevezett Keskeny közben működött, nagyjából a mai Boldog Sándor István és Kossuth utca sarkán. Amit akkoriban mindenki tudhatott, hiszen Ragács egyik verzionján sem szerepelt a pontos cím. Az viszont igen, hogy nemcsak Szolnokon működött Fényképészeti műterme, de Törökszentmiklóson is, ugyancsak mindenki által ismert helyen. A fiatal hölgyet ábrázoló Ragács-fotó elő- és hátlapján is megtaláljuk fényképész „aláírását”, műtermeinek város megjelöléseit, sőt a kép alatt cirádás címer is látható, míg hátlapon indák között lebegő puttók dolgoznak egy képkereten. Milyen jó lenne tudni, hogy kik lehettek azok az ügyes kezű korabeli grafikusok, akik ilyen „reklámanyagokat” alkottak.
Szűk évtizeddel később kezdte Szolnokon a fényképészipart Szabó Ferenc, akik bár 1896 után már dolgozott Pesten, nálunk csak 1907-ben nyitotta meg Rekord nevű műtermét. Aminek ugyancsak gyönyörű címere volt, ráadásul „utánrendelések évek múlva is eszközölhetők”, és a város főterén működött. Először nem értettem, hogy miközben a konkurensek saját nevüket választották „márkának”, Szabó úr fantázianevet választott. Szerencsére Berta Ferenc könyvében erre is találni magyarázatot: Szabó Ferenc évekig a felesége nevén űzte az ipart, mivel a Pesten hátrahagyott csőd következményeit nem tudta, avagy nem akarta kifizetni. Hogy e kellemetlen helyzet miként oldódott meg, nem tudom, az azonban biztos, hogy 1915-től új helyen, már saját néven működött.
Így biztosra vehetjük, hogy a karosszékben ülő asszonyságról és a baljában könyvet fogó fiatal hölgyről még a Kossuth téren készültek a tulajdonomban lévő felvételek. Ellenben a kicsit szomorú, nyakkendős, mellényes, óraláncos urat már a „Baross-utca 567.” alatt lévő műtermében örökítették meg. Ennek verzionján már csak emlékeztetőként olvashatjuk Szabó Ferencz (igen, még cz-vel a végén) neve alatt a „Rekord” márkát, meg azt: „Nagyításokat gyorsan és jutányos árak mellett készítek”. Nagyjából az első világháború idején. Aminél ebben az esetben talán érdekesebb, hogy a Szabó úr által használt hátlap is bizonyítja a szecesszió terjedését Szolnokon.
Ami legszebben Halmos Miklós fényképészeti műterme által használt verzionon köszön vissza. Azzal együtt, hogy a képes oldalon a kollégák által követett divatnak megfelelően a fényképész aláírását és címerét látjuk, igaz, jóval pontosabb címmeghatározással. Halmos (született Hochmann) Miklós 1914 és 1921 között működött Szolnokon, a Szapáry utca 2. szám alatt, azaz a Nerfeld-házban, ami akkoriban még egy földszintes saroképület volt. Az általa készített kép hátulja a korabeli technikáról is elárul valamit: „a lemezek utánrendelések végett megőriztetnek”.
Hogy meddig? Azt hiszem, arról már a történelem döntött. Pedig milyen szép lenne, ha a felsorolt négy műintézetből akár csak egy is működne, és dédik és üknagyszülők képeit lehetne utánrendelni. Esetleg mai, évszázad múltán is érdekes fotóhátlapokkal.
