Tudom, most nem egy általános, nem is speciálisan szolnoki problémáról fogok írni, de talán nemcsak engem érintettek érzékenyebben az elmúlt év víz-, villany- és gázfogyasztása után fizetendő pluszköltségek. Szeretném gyorsan leszögezni, hogy a magam részéről nagyon helyesnek tartom, hogy ezekért a szolgáltatásokért fizetni kell, és eszembe nem jutna ezeket ingyen vagy valami nagyon dotált, nyomott áron elvárni az államtól. Abba persze most nem mennék bele, hogy a rezsicsökkentés meg a mindenféle beszerzési manipulációk és a szolgáltatók folyamatos adás-vétele nekem, mint fogyasztónak valóban jó-e (nem szokott szempont lenni). Miként az ügyben sem nyitnék vitát, hogy hülyeség vagy sem évközben átalányt fizetni, aztán egyszer egy évben meginni ennek a levét. Főleg, hogy a korábbi években én hiteleztem a szolgáltatóknak, mert általában mindig kevesebbet fogyasztottunk, mint tippelték, tippeltük. Tehát ez a cikk inkább arról szólna, hogy most érzékeltem igazán először a pénztárcámon, hogy a vírusnak a családi kasszát is érintő költségei is vannak. (Lehet, hogy ez csak engem érint? Mert mintha erről nem beszélne senki.)
Persze azt is tudom, hogy a mi helyzetünk nem tipikus. Bár azt gondolom, az elmúlt évben sokan dolgoztak otthonról és sok kisebb-nagyobb diák tanult napközben is a szobájából. Azaz még korábban a lakásunk lényegében kiürült reggel hét-nyolc körül, és majd csak késő délután vagy este kezdtük újra használni, tavaly márciusig óhatatlanul kevesebb vizet, villanyt és gázt fogyasztottunk. Mivel a legutóbbi feloldások tavaly nyárra estek, az elmúlt bő évben csak két hagyományos hónapunk volt, azaz olyan, amikor hétközben alig voltunk otthon. A legutóbbi mérőóra leolvasási időszakot megelőző évben tulajdonképpen majdnem minden nap olyan volt, mintha hétvége lett volna. Legalábbis, ami a fogyasztást illeti. És ez az elmúlt hetekben megküldött elszámolásokon és számlákon is meglátszott. Kis túlzással plusz négy-öt havi fogyasztást kellett utólag megfizetnem.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert bár szívtam a fogam, nem okozott gondot a csekkek rendezése. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy mindenki így volt ezzel. Még akkor sem, ha sokaknak átmeneti segítséget nyújtott a hiteltörlesztési moratórium, aminek a fentieknél súlyosabb következményeivel előbb-utóbb szembesülni kell. Arról nem is beszélve, hogy a nagyjából tavaly március óta esetleg elhalasztott nagyobb beszerzések, ruhavásárlások, netán utazások és kulturális élmények költségei is mostantól jelentkezhetnek újra. Azaz az a pénz, amit esetleg nem költöttünk el a vírus alatt, az a többségnél nem megtakarításként, befektetésként marad, hanem bizony gyorsan és viszonylag láthatatlanul elszivárog majd. És minél rosszabbul él valaki, ezt annál jobban fogja érezni, és annál jobban fog fájni.
Azt hiszem, ezt is nevezhetnénk egyfajta poszt-covid szindrómának. Amiből akár tanulni is lehetne, hogy ha netán újra baj lesz, érdemben segíteni lehessen.
