Bevallom, gőzöm sincs, hogy közösségi közlekedési eszközökkel miként lehetne Szolnokról megközelíteni a Tisza-tavat. Azt azonban tudom, hogy a kedvenc tóparti településem másfél órányi autókázásra van Szolnoktól. Odafelé általában a Fegyvernek utáni „só utat” szoktam választani, visszafelé pedig Tiszaburán keresztül jövök. Így odafelé, az abádszalóki kereszteződésig viszonylag tempósan, egész jó úton lehet haladni, és csak onnan kezdődnek a kátyús kalandok. Nem mondom, hogy nem jut eszembe, mit szólhat egy Nyugat-Európából érkező turista ezekhez az utakhoz, de úgy vagyok vele: ez is a kaland része. Ez is Magyarország, ez is az Alföld.
Kiskörénél szoktunk átkelni a Tiszán. Az egyvágányos vasútvonallal osztozó, váltakozó irányú forgalmat bonyolító, egysávos Tisza-híd a maga nemében közlekedési kuriózum. A híd közepéről látható duzzasztómű pedig ipar- és politikatörténeti érdekesség. Bár Tiszanána és Sarud már tóparti településnek számít, és az utóbbi helyen néhány éve pár remek napot töltöttünk, mégis Poroszló a végcél. Egyszerűen azért, mert ott minden megtalálható, ami egy vagy több kellemes naphoz szükséges.
Például mindjárt reggel a Sarokház cukrászda, ami a magyar vidéki átlagot meghaladó küllemmel várja a vendégeit. Ráadásul tisztességes kávét mérnek, a fagyijuk sem valami márkázott jégkrém, és bár falusias, ám friss cukrászsüteményeket kínálnak. És innen már csak harminc méter a tavat körbeölelő gát, ami mögött pedig ott a Csicsman kikötő, ahonnan immár visszajáró vendégként szoktunk rocsót bérelni. Csak közbeszúrom: sokáig nem tudtam, mi a frászkarikát jelent a rocsó, viszont mióta olyakor bérelek ilyesmit, már tudom: a katonai rohamcsónak rövidítésével van dolgom. Azaz lényegében egy könnyű, fémhajótestről, amit egy elfogadható erejű motor mozgat. Olyan, aminek a kezelését bárkire rá merik bízni.
Azért nem árt tudni, hogy ugye a Tisza-tó nem egy állandó és nyílt vízfelület. Sok helyen meglepően sekély, illetve hatalmas területeket foglal el belőle a növényvilág. Ebből pedig az következik, hogy nem árt a rocsó motorjával óvatosan bánni, mert könnyen összeszedi a sulyom és a hínár szárait, aminek következtében lelassul, majd melegedni kezd, végül óhatatlanul leáll. Ami mondjuk a Poroszlói-öböl közepén, távol a parttól, egy szál evező birtokában nem túl szívderítő. Viszont, ha nem hajtunk be a legnagyobb dzsindzsába, és olykor megtisztítjuk a hajócsavart, remek szolgálatot tesz a rocsónk.
És olyasmit láthatunk, érezhetünk, amit máshol nem. Teljesen más a levegő a tó fölött, a víz különleges illata pedig a tiszta hegyekével vetekszik. Az elképesztő mennyiségű, és az emberekhez egyre inkább hozzászokó madárvilág pedig feledhetetlen élmény. Aki hajóra száll, annak javaslom, hogy vigyen magával madár- és növényhatározót, mert akkor nemcsak nézni, de megnevezni is tudja majd a tó rengeteg csodáját.
Egyébként sem az eltévedéstől, sem a hajótöréstől nem kell félni. Egyrészt – bármilyen meglepő – a nádasok között hajókázva, a nagyobb kereszteződésekben irányítótáblák vannak. Másrészt a tó közepén is működik a mobiltelefon, sőt a Google Maps is remek segítség a tájékozódáshoz. Arról nem is beszélve, hogy azért öt-hat percenként egy másik hajóval is találkozunk, továbbá a legtöbb helyről a templomok csillogó tornya is irányt mutat.
Legutóbb két év fél órát tekeregtünk Poroszló környékén, a tavon. És bár már nem is tudom, hányadik ilyen túránk volt, ezt tényleg nem lehet megunni. Ahogy a Poroszló főutcáján található Kormorán étterem évek óta egyenletes minőségű kínálatát sem. Egy kancsó limonádé mellett kényelmesen kivárható, amíg kihozzák a becsületesen elkészített, ehető mennyiségű ételeket, amiket nem turistaáron számolnak.
Szóval nyaralni, aktívan és megfizethetően pihenni, a közelben is lehet.
