2025.10.14. (kedd)

Sírni fogunk

Sírni fogunk

Dátum:

Elvittek a városból gimnazistákat, első világháborúban hadirokkanttá lett középiskolai tanárt, köztiszteletben álló Szapáry utcai orvost, és további legalább 1000 szolnokit egy ordas eszmére hivatkozva. A szolnoki elhurcoltak teszik igazán megrendítővé a Galériában nyílt kiállítást.

Megrendítő képek és elkeserítő mondatok függenek két héten át a szolnoki Galéria tablóin. A képek abból a fotóalbumból származnak, amelyre egy auschwitzi magyar túlélő bukkant a haláltábor felszabadítása után. Képek arról a helyről, azokról az eseményekről, ahol, és amelyekről nem volt szabad fotókat készíteni. Képek, amelyek nemcsak bizonyítják a felfoghatatlant, de kegyetlenül szembesítenek is velük bennünket most és mindörökké.

Ha ránéznek ezekre a fotókra, jussanak eszükbe Verő Tamás rabbi megnyitó gondolatai, aki arról beszélt, hogy a képeken apákat, nagyapákat, feleségeket, testvéreket és barátokat, az embert lássuk elsősorban. Aztán jussanak eszünkbe Varga Béla szolnoki holokauszt túlélő szavai, aki megbecsült orvos apjával lett számkivetett abban a városban, ahol apja évtizedekig gyógyított betegeket származásra való tekintett nélkül.

A vagonok, a rámpa, a sárga csillagot viselők meggyötört arcai előtt próbáljuk egy pillanatra felidézni 1944 kora nyarát, amikor a mai Pelikán Szálló környékén álló szolnoki gettóból a város zsidóit elindították a cukorgyár felé, hogy ott vagonokba rakják őket. Egy pillanatra lássuk a ma 84 éves, az akkor éppen csak nyolcadikos Varga Béla kisdiák szemével az akkori Baross utcát, Mária utcát, amerre fényes nappal, szolnokiak szeme láttára vonult a menet. Volt, aki megelégedéssel szemlélte, más közönyösen, néhányan könnyes szemmel azt az embertelenséget.

És minden kép előtt bizakodjunk is egy kicsit, hogy Fónagy Jánosnak mégis csak igaza lesz, és a történelem ebben nem ismételheti meg önmagát. Így a jövő politikusainak nem kell azt felidézniük, hogy nagynénje miként üzent a haláltáborba tartó vagonból, ahonnan többé nem tért vissza.

Az Auschwitz Album Róluk, nekünk, nélkülük című kiállítás a Damjanich János Múzeum utóbbi években rendezett legfontosabb tárlata. Még akkor is, ha erről csak összetörten lehet távozni.

Kézen kell fogni a gyerekeinket, és még akkor is, ha együtt fogunk sírni a tablók előtt, meg kell nekik mutatni ezeket a képeket. És minden képhez hozzá kell fűzni egy-egy mondatot, amitől a fotókon látható személyek nem múltba vesző, történelemkönyv ízű alakok, hanem ismerőseink, barátaink és rokonaink lehetnek. Ahogy 68 évvel ezelőtt még mind azok voltak itt Szolnokon is.

(A kiállítás április 27-ig naponta 9-17 óráig tekinthető meg. A kiállítás ideje alatt a Verseghy Ferenc Gimnázium diákjai tartanak tárlatvezetést.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Holtköltők Keleten

Megtörtént események alapján. Így kezdődik A néma forradalom. Számomra pedig úgy folytatódik: azért készült, azért kellene sokaknak megnéznie, hogy még egyszer ne történhessen hasonló. Ez a német film ugyanis nemcsak róluk és rólunk, hanem főleg a kommunizmusról mesél.

Büszkeség és deszkaképek

Sokunkkal előfordulhat, hogy egy fadarabban mást is látunk, mint egy darab fa. Néhányan azt a mást valahogy elő is tudják varázsolni a fából. De megmutatásra érdemes, művészi módon biztos, hogy ez csak keveseknek sikerül. Rab Beatrixnek például igen.

A kapitány csodái

Enyhe kifejezés, hogy leesett az állam. Arról nem is beszélve, hogy Szolnok szeretetét ennyire szépen és töményen sem tapasztaltam még. Irigylem azokat a gyerekeket, akik a Széchenyi piros iskolájában részesei lehetnek Kádár-Csomor Gábor rajzfoglalkozásainak. Van remény.

Kettő az egyben

A szolnoki Lila ákác lényegében egy színpadon két előadás, és ezek az azonos cím ellenére csak ritkán keresztezik - szerintem inkább zavarják - egymást. A színészek mindent megtesznek, hogy a rendezői és a közgazdasági igényeket kielégítsék. Szerencsénk, hogy közben vannak remek alakítások.