2025.08.27. (szerda)

Sütő közi tanya

Sütő közi tanya

Dátum:

Nincs azon mit szépíteni, ha az ember fényes nappal, Szolnok belvárosában, önmaga számára is váratlanul hanyatt esik. Elsőre mást nem tehet: felugrik, körülnéz, hogy ki látta a produkciót, rendbe szedi a ruházatot, majd elhagyja a helyszínt. A sebek nyalogatása és az okok keresése később kezdődik.

Kora délután volt, fényes nappal, azt hihettem, hogy jól látok. A sietségen kívül semmi egyéb nem befolyásolt. Így visszagondolva viszont már tudom, a hibát akkor követtem el, amikor úgy döntöttem, hogy a Sütő köznek nem a galambszaros oldalán – a régi rendőrség mellett – közelítem meg a Szapáry utat. Nem számoltam ugyanis azzal az aprósággal, hogy a másik oldalon lévő bérház ereszcsatornája csöpög, a nap pedig folyamatosan jár a fejünk fölött. Márpedig ebből következően a délelőtt megolvadt hólé az egyébként sem vízszintes járdán landolt, majd ahogy a fal töve árnyékba került, szépen le is fagyott. A megfagyott lé pedig sunyi módon felvette a járda szürke színét.

Szóval átkeltem a szűk utca túloldalára, és alig léptem volna fel a jeges járdára, a lábaim máris önállósították magukat, én pedig egy dupla, leszúrt rittbergert bemutatva elterültem a földön. Próbáltam ugyan az esés ellen küzdeni, de azt hiszem, ez csak olaj volt a tűzre, növeltem a lendületemet. Csatt!

Miután gyorsan felugrottam, megállapíthattam, hogy a fagynak köszönhetően legalább nem kentem össze magam, és az első lépések után úgy tűnt, sérülés nélkül úsztam meg a mutatványt. A tízedik lépésnél persze már érződött, hogy nem, a Kossuth tér sarkán pedig kifejezetten tudtam, sokáig fogok emlékezni erre az esésre.

Ami így felidézte bennem azt a korábban már tudott, de sajnos elfelejtett igazságot, hogy télen ne mindig a lábunk elé nézzünk. Nem árt ugyanis olykor szemmel tartani a házak ereszeit. Mert ha girbegurbák, szakadtak, lógnak, akkor nagy biztonsággal számíthatunk arra, hogy alattuk jég van. Ráadásul alattomosan. Hisz lehet, hogy a gondos háztulajdonos eltakarította a havat, felsózta a járdát, a csordogáló ereszcsatornával azonban nem nagyon tud mit kezdeni. Hacsak nem tesz alá vödröt, vagy nem áll ott folyamatosan egy zsák környezetbarát sóval.

Évszázadok óta nem öntjük az éjjeli edény tartalmát az utcákra. A szemetet kukákban gyűjtjük, és hetente egyszer toljuk a házunk elé, nem pedig kihajítjuk az ablakon. Sőt, az utóbbi években az is közmegegyezés tárgya kezd lenni, hogy az esővizet nem a csatornarendszerbe vezetjük, nehogy túlterheljük azt. Ám az ereszcsatornák mibenlétével már nem foglalkozunk. Ha csöpög, csurog, ömlik, hát mit tegyünk? Ez van.

Nyáron, amikor egy nagyobb felhőszakadáskor a házak tövébe menekülnek az emberek, jó eséllyel kaphatják összegyűjtve nyakukba az esővizet. Télen pedig! Hát úgy járhatnak, mint én, aki most felpolcolt lábbal ül az asztalánál, és fogadkozik, hogy máskor jobban figyel, hová lép.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Ki lesz az állomás (át)építő?

Elmúlik egy újabb parlamenti ciklus anélkül, hogy a szolnoki Vasútállomás megújulna? Minimum három már biztosan eltelt. Vajon kié lesz a dicsőség, hogy ezt a nemcsak a várost érintő, Szolnok éves költségvetésének négy-ötszörösével egyező árú gigaberuházást elindítsa és végig is vigye?

Ingyen? Helyettem? Ne!

Nem leszek demagóg, és nem fogok felállva tapsolni azoknak a híreknek, miszerint egyre több polgármester és képviselő mond le a tiszteletdíjáról, azaz intézi ingyen a közös ügyeket. Lassan az lesz a jó önkormányzati képviselő, aki semmiért teszi a dolgát. Miért hazudunk magunknak?

Gondatlan elhanyagolás

Nem tagadom: rettenetesen bosszant, hogy Szolnokon, lényegében bárhol, bármilyen reklámeszköz felállítható, és a legelképesztőbb kalózmarketing bevethető. A közterület mindenkié, így senkié. De a húsz méteren belül ottfelejtett táblakeretek mindenen túltesznek.

Mozdony a másik sávban

Egy másik országban nemcsak a műemlékek és a turista látványosságok érdekelnek, hanem az ottaniak hétköznapjainak a helyszínei, például a gyárak is. Lelkesedni meg főleg az olyan régi üzemekért tudok, amelyek ma is működnek. Talán mert nálunk kevés ilyen akad.