Tudom, elsőre kicsit zavaros svájci állomásról és német állami vasúttársaságról írni, de aki járt már Baselban, az megérti e kettősséget. A német-francia határon fekvő svájci városban ugyanis minden vasútállomás három országhoz, és ehhez igazodva, több vasúttársasághoz is tartozik. Ami persze nem abban mutatkozik meg, hogy mindenki a másikra mutogat, amikor felújítani vagy koszt takarítani kell. Teszik a dolgukat, mintha otthon lennének a sajátjukban.
Talán ebből is fakad, hogy a körülbelül száz éve Basel Bad vasútállomás magyar szemmel olyan, mint az álom. A bauhaus épületet ugyanis minden régi jellegzetességének megőrzése mellett alakították át XXI. századira. Azaz a régi falak között például modern utastájékoztató-rendszer, automata jegykiadók, tiszta csomagmegőrzők, mozgólépcsők, padok és üzletek sorakoznak. Basel Bad állomás – szemben a szolnoki vasútállomással – így nem a lepukkantság, a felfoghatatlan pazarlás szinonimája. Egy gusztusos hely, ahol nem hányja el magát az ember, ha vonatra kell várni. Ahonnan érdemes is vontara szállni. Ahol láthatóan van is kedvük az embereknek vonaton utazni.
Abban még semmi különös nincs, hogy az állomás főbejáratát a város legtöbb villamos- és buszjárata érinti. Szolnoki fejjel az azonban már meglepő lehet, hogy az állomás mellett parkolóház magasodik. Gondolom azért, mert így lehet az autósokat a közösségi közlekedésre átcsábítani. A magam részéről rácsodálkoztam arra is, hogy a hatalmas állomás ma már felesleges szárnyában egy komoly repertoárt felvonultató színház működik. Mondom: szerintem azért, mert Svájcban nem járja az a mondás, hogy vasúton közlekedi egyenlő a lecsúszottsággal.
Mert, ha így lenne, akkor a vasútállomás nagycsarnokából – ahol a pénztárak, az információs táblák és a jegyautomaták sorakoznak – nem nyílna két gusztusos kávézó, odébb meg egy békebeli hangulatot árasztó étterem. Persze, vasárnap koradélután mind a három dugig volt. Ahogy a síneket elválasztó peronok egyikén lévő Bistro-nak nevezett ?resti? is. Ami természetesen tiszta, és árai sem verik kenterbe a helyi Hilton árait. És természetesen, nem kötelező ott várakozni a vonatra, hiszen a peronon sötétített üveges, kényelmes váróterem is van, ahol nem a helyi hajléktalanok húzzák meg magukat. A nyitott peron padjairól pedig ne is beszéljünk, mert könny szökik a szemembe, ha közben felidézem a szolnokiakat.
A vonat pedig jön. Nagyjából pontosan. És nem négy kocsiból áll, mint a magyar Intercityk. Hanem 12-ből, plusz a bordrestaurant, azaz étkezőkocsi, amit a MÁV mára teljesen negligált. A beérkező vonat pedig úgy tűnik, mindig ugyanott áll meg. Szemben a szolnoki állomásra érkezőkkel, ahol ez mindig a mozdonyvezetőktől függ. Legalábbis erre utal, hogy a baseli állomáson várakozók, kezükben a jegyeikkel, pontosan tudták, hol álljanak, hogy orruk előtt legyen a helyük. Igaz, a peronon betűk jelzik, hogy melyik kocsi, hol áll majd meg. És ezekre a kocsikra nem felkapaszkodni kell, mint Szolnokon. Hanem belépni. Mert a peron és a vasúti kocsik padlószintje már-már összeér. Ám még így sem tekintenek el attól, hogy ha egy mozgáskorlátozott szeretne vonaton utazni, akkor ne teremjen ott azonnal négy vasutas, és emelje be a tolókocsit a kiválasztott vagonba.
Néztem a Berlin felé távolodó vonatot. Ültem a kiürült, tiszta és szép peronon. Mellettem egy regionális szerelvény várt az indulásra. Az is korszerű volt, tiszta és félig-meddig tömött. És ismét nem értettem, hogy ha mi magyarok olyan okosak, rátermettek, mindent jobban tudók vagyunk, nálunk ez miért nem így működik. Amikor közel két évtizede először utaztam a volt NDK területén a Deutsche Bahn már akkor is elképesztő kocsijain, azt gondoltam, húsz év múlva nálunk is ilyen lesz a vasút. Tévedtem. A MÁV ott áll, vagy rosszabb állapotban van, mint két évtizede. Miközben évente tízmilliárdokat öntöttünk bele a közösből. De minek?
