Egy percig sem akarom azt állítani, hogy a svájci vasútállomásokon minden tökéletes. Egyrészt ott nem tilos a dohányzás, így nincs abban semmi meglepő, ha az orrunk alá füstölnek a peronon. Másrészt Svájcban is vannak olyan fiatalok, akik úgy próbálnak nyomot hagyni maguk után, hogy a függőleges felületeket összefestik. Viszont…
Kezdjük a peronnal. Természetesen aluljárón keresztül lehet megközelíteni a vágányokat, mint Szolnokon. Ám a két feljáró közül az egyik nem lépcső, hanem rámpa, így nem okoz gondot sem kerékpárral, sem babakocsival megközelíteni a vonatokat. Bezzeg Szolnokon. Pedig nem hinném, hogy olyan bonyolult feladat lenne az egyik lépcsőt átalakítani.
A peron fölött természetesen tető van. Tető, amin sem esőben, sem az eső után két nappal nem csurog át a víz. Nem úgy, mint Szolnokon vagy éppen a Nyugati pályaudvaron. Holott nem valószínű, hogy tönkre tenné a MÁV-ot, ha ezeket a tetőket időnként kijavítanák. Ahogy az sem kerülne sokba, ha végre a magyar peronokon is megjelennének azok a kis építmények, amelyek esőben, hóban és szélben is védik az utasokat. Szolnokon is lenne hely a két sín között a zárt, mini várótermeknek. És talán nagyobb szükség is lenne az ilyesmire nálunk.
Főleg, mert nekem úgy tűnik, a mi vonataink többször és többet késnek, mint a svájciak. Igaz, ezt az állításomat nem támasztja alá nagy mintás kutatás Svájcban. Csak annyi, hogy az az elővárosi vonat, amire vártam, az percre pontosan akkor érkezett, amikor a menetrend szerint ki volt írva. És nem azért, mert azon a vágányon nem jár más vonat. Abban a tíz percben, amíg a peronon álltunk, két személyvonat és egy teherszerelvény száguldott át, és egyik sem borította fel a mi személyvonatunk menetrendjét. Amit percre pontosan tartott a végállomásig, sőt visszafelé is.
Annak ellenére, hogy vasutassal sem az állomáson, sem a vonaton nem találkoztunk. Tehát nem járkáltak vasúti egyenruhában kalapácsos emberek és takarítók a sínek között, nem integetett senki tárcsával, és a vonat indításához sem volt szüksége a mozdonyvezetőnek a kalauz segítségére. Mégis minden működött. Igaz, a mozdony nem ott állt meg, ahol a helyi bakternek kedve volt a peronra kiállni – mint Szolnokon -, hanem ahová a jeleket felfestették. Azaz az utasok orra előtt. Akik persze nem felkapaszkodtak a vonatra – mint mi szoktunk -, hanem beszálltak a szerelvénybe, hiszen a peron és a padlószint egybe esik.
Érdemes pár szót a vasútállomás épületére és környékére is szánni. Persze a kis Rajna parti megálló méreteiben nem vetekedhet Kelet-Európa legnagyobb állomásával, ahogy a tisztaság és a rend tekintetében sem. És nem a mi javunkra.
Az egy dolog, hogy a régi állomásépület olyan, mintha tegnap húzták volna fel. Amint az is, hogy a már nem használt felvételi épületet nem eldózerolták vagy hagyták lerohadni, hanem kiadták egy üzletnek, akinek érdeke az épület rendben tartása. Ezek után talán az sem meglepő, hogy az egykori nyilvános WC, ma is tökéletes állapotban van, és a kerékpár tároló is fedett. Viszont az állomás nincs szedett-vedett kerítéssel lekerítve. Talán mert senki nem akar a vágányok között átmászkálni, vagy a síneket és a különböző berendezéseket ellopni. És persze hatalmas, elhagyott területek sincsenek a vasúttársaság határain belül, a városok közepén, mint nálunk. Az állomás csak akkor, amekkora terület feltétlenül kell a síneknek, az épületeknek és az elegendő parkolónak. És a sínek közét sem veri fel a gaz.
Mondom: nem ott akarok tökéletes vasúti szolgáltatást, hanem Magyarországon. De ehhez fel kell tennem a kérdést. Mi az, amit a svájciak tudnak, mi meg – mint a világ legokosabb nemzete – immár évtizedek óta képtelenek vagyunk átvenni?
