A két egymásmellé rakott kép nagyjából egy év különbséggel készült a Magyar Rádió egykori szolnoki stúdiójának a Kolozsvári úti udvaráról. A bal oldali képen még viszonylag jó állapotban van az oroszlános kút, a jobb oldalin már csak a csonkja látható. Úgyhogy elmondhatjuk, ismét szegényebbek lettünk valamivel. Pontosabban egy olyan díszkúttal, ami 1952-ben még a Kossuth téri 1-es számú irodaház udvarán állt. A hetvenedik születésnapját nem élhette meg.

Klímaszorongás? Környezettudatosság? Globális felmelegedés? Környezetvédelem? A víz a legfőbb kincs? Vannak nagy szavaink és kifejezéseink, meg van a valóság. A valóság, ami mindig piciben, hétköznapiban, közvetlen közelről mutatja meg, hogy mennyire vesszük komolyan a világ problémáit. Amik a fejünkben nem nálunk jelentkeznek, nem velünk történnek, nem minket érintenek. Még. És addig így is lehet gondolkodni a vízről, a szemétről, a betonról.

Hány lépésre lehetünk attól, hogy a feltűnjön egy lakossági igény? Nem a fűnyírás iránt, mert ilyen időben nincs az az eszközpark, amivel a természet utolérhető. Az átjáró iránt, amit évek óta taposnak az arra járók a Sütő utca és az óvodai parkoló között. Talán két négyzetméternyi beton kellene. Meg jó szándék, hogy ott legyen járda, ahol az emberek járnak. Kinek kellene, hogy feltűnjön a lakosság igénye? A körzet képviselőjének? A város gondnokainak? Persze, csak annak tűnhet fel, aki jár arra. Apró figyelmesség? Vagy valóban szolgáltató város?

Nem tudom, tulajdonjogilag kié az Árkád épülettömb belső, nyilvános folyosója. Így azt sem tudhatom, kinek lenne a dolga tisztán tartani. Azt azonban tudom, hogy én sem először teszem szóvá az ottani, emberi és állati ürülékkel vegyes állapotokat. És azt is tudom, hogy legyen bárkié is az a hely, lenne bárkinek is a dolga a rendszeres tisztán tartása, az immár évek óta tapasztalható állapotok miatt a szégyen nem csak az övé. Hanem Szolnoké. Mi itt és így élünk.