Egyik dédnagyapám a Magyar Királyi Államvasutak altisztjeként élte meg az első világháború végét, a Monarchia megszűnését, a Trianoni békeszerződés aláírását. Temesváron. Felmenői között éppúgy megtalálhatóak voltak szerbek, románok, talán bosnyákok is, mint magyarok. Ugyanakkor magyarnak vallotta magát, talán nemcsak azért, mert ezt a nyelvet beszélte és a magyar állam alkalmazottja volt. Hat gyerekkel, közel a negyvenhez, kispolgári egzisztenciával. Amit nem a háború tett véglegesen tönkre, még csak nem is a lakhelyétől másfélezer kilométerre aláírt békeszerződés, hanem az új államok izmozása. Ami a kisembereken csattant.
Még tartozom dédnagyapámnak a története feldolgozásával. Ami majd arról fog szólni, hogy ott áll egy majdnem negyvenéves férfi, hat még eltartandó gyerekkel, egy addig viszonylag normálisnak tekinthető élettel a szülővárosában, és a politika döntés elé állítja. Esküt tesz az új államra és uralkodójára, vagy amije felfér egy vasúti vagonra, azzal távozik, és elindul a bizonytalanba, a hirtelen meghúzott határ túloldalára?
Másik dédnagyapám aranybányászként élte meg az első világháború végét, a Monarchia megszűnését, a Trianoni békeszerződés aláírását. Nagybányán. Felmenői között talán lehettek szászok és románok – erről keveset tudok -, de magyarnak vallotta magát, és azt hiszem, csak magyarul tudott. Kilencvenkilenc évvel ezelőtt ő is közel lehetett a negyvenhez, már volt legalább öt gyereke, egy kétkezi bányászhoz illő, szegényes egzisztenciája.
Az ő történetének a feldolgozásával is adós vagyok még. Ami arról szólhatna, hogy tőle talán meg sem kérdezték, melyik ország állampolgára akar lenni. Talán az új királyra se kellett esküt tennie, mert a bányaüzem nem engedett meg ilyen léhaságokat. Neki maradnia kellett, hogy az aranybányászat folytatódhasson, két keze munkájával másoknak termeljen hasznot.
Az egyik dédnagyapámat népes családjával és minden mozdítható vagyonával együtt egy vasúti vagonban tolták át a közel négyszáz év után újra független Magyarországra, egy olyan kisvárosba, amiről addig talán nem is hallott. Évekig éltek a vasúti kocsiban, amíg lassan talpra álltak, a kisváros polgárai lettek, miközben a hat gyerek kezébe szakmát adtak. Nem tudom, hogy dédapám bármikor visszatért-e szülővárosába. Az azonban biztos, hogy egyik fia beleszeretett új lakóhelyük egyik tősgyökeres családjának lányába.
Másik dédnagyapámról nem sokat tudok. Csak feltételezem, hogy az új ország határai között is élte tovább addigi életét, még három gyermeke született. Aztán pár évvel később, szokás szerint elindult munkába, leszállt a mélybe, ahol azonban aznap robbanás történt. Nyolc gyereke maradt utána árván. Akik közül az egyik lány aztán beleszeretett a rövid időre visszatért Észak-Erdélybe vezényelt, sváb felmenőkkel is megáldott csendőrbe, akivel aztán a huszonnégy évvel korábbi határok visszaállításakor egy vagon tetején menekültek Magyarországra.
Két, általam nem ismert dédnagyapám más utat járt be a kilencvenkilenc évvel ezelőtti történelmi döntés után. És csak én tudom, hogy a Trianonnal is összefüggő személyes történeteik mennyiben befolyásolták, hogy unokáik majdnem öt évtizeddel később találkozzanak, és én ezen a napon a két ismeretlen férfira gondoljak. Akiknek története nem volt egyedi.
Akiknek a történeteiről és azok következményeiről még mindig sokkal kevesebbet beszélünk, pedig fontosabbak, mint a politikai haszonszerzés közben puffogtatott lózungok. De én optimista vagyok. Talán majd most, amikor a százéves évfordulóra készülünk, más perspektívákból is meg akarjuk érteni, mi történt itt, és annak mi lett a következménye. És például választ kapunk arra, mennyivel más lenne Szolnok is, ha nincs az a kilencvenkilenc évvel ezelőtti döntés. Aminek következtében Szolnokon is megállítottak néhány családokkal megrakott vagont, aminek utasai aztán nemzedékek óta hozzátesznek valamit ehhez a városhoz.
(A képek illusztrciók a blogSzolnok archívumából)
