Szente Vajkot eddig is generációja egyik legjobb színházi szakemberének tartottam. Természetesen nem a Magyarország szeretlek! tévés produkció miatt, hanem például a zseniális Csoportterápia című zenés játék okán. Ha három olyan kortárs művészt kellene megneveznem, akik több műfajban is meghatározóak a harmincas-negyvenes korosztályból, akkor Thuróczy Szabolcs és Fesztbaum Béla mellet Szentét említeném. Főleg, a Hello, Dolly! szolnoki premierje után.
A Hello, Dollyt! ugyanis szét lehetett volna ripacskodni. Születhetett volna belőle egy modernnek gondolt tinglitangli. Hiszen a története – a gazdag férjre vadászó, nagyzoló házasságközvetítő mesterkedései – ehhez kiváló alapot jelentenek. Ha úgy akarják előadni egy magyarországi, vidéki színházban, ahogy a hatvanas években megszületett, vagy miként világsikerű film lett belőle öt évtizede, akkor nagy eséllyel egy elbaltázott operett születik. Viszont, ha valaki hozzá mer nyúlni a zenéjéhez, a karaktereihez, és meri vállalni önmagát és korát, ráadásul mindehhez társakat és nagyjából szabad kezet kap, akkor egy kifejezetten friss, akár a tizenéveseknek is szórakoztató, modern musical születhet. Márpedig Szente Vajk ezt az utat választotta.
A szolnoki Hello, Dolly! két és fél óra pörgés, lüktetés, sodródás az eseményekkel és a zenével. Még akkor sem ül le, amikor a színpad közepén álló hatalmas tortát alakítják át a cukrászoknak öltöztetett díszletezők. A színen ugyanis minden pillanatban táncol, énekel vagy éppen vállalhatóan poénkodik valaki. Mindezt úgy, hogy nem emésztik fel a néző energiáit, hiszen egy könnyed, zenés vígjátékot látunk, amit lehet olyan ellazulva is követni és élvezni, mint egy A kategóriás amerikai filmvígjátékot. Nem izzadságszagú és erőltetett, mégis minden korosztály megtalálhatja benne a maga örömét. Ami, mint jó néhány ellenpéldát helyben is láthattunk már, nem kis teljesítmény.
A Szolnokon először rendező Szente Vajk remek elképzeléseihez általában kiválóan választott szereplőket, akikkel aztán együtt szárnyalt. Számomra egyértelmű, hogy a Járai Máté, Juhász Levente, Lugosi Claudia és Molnár Nikolett (az első képen) négyes mindenkit lejátszott a premieren, és színrelépésüktől főszereplőként vitték a hátukon az egész előadást. Amiben Jankovics Anna és Dósa Mátyás visszahúzódó párosa alázatos, de fontos partnereik, miként Barabás Botond és Sárvári Diána alakította figurák is. Barabás táncverseny-eredményhirdetése Dósáék izgulásával (a második képen) maga a mai televízió karikatúrája. Sárvári közönséges nőszemélye pedig egy jelenetnyi korrajz. A tánc- és az énekkar tagjai, valamint a kisebb epizódszerepekben felbukkanó Tárnai Attila és a négy Gábor – Deme, Horváth, Zelei, Ónodi – is olyan örömmel játszik, ami óhatatlanul átragad a nézőkre. Megmutatják, hogy operettes manírok, folyamatos grimaszolás és rikácsolás nélkül is lehet egy könnyed, zenés darabban emlékezeteset alakítani.
Ami ebben az esetben nem jöhetett volna át a láthatatlan háttérszemélyzet nélkül. Kovács Yvette jelmezei nemcsak gyönyörűek, de minden bizonnyal praktikusak is, hiszen pillanatok alatt cserélődnek a szereplőkön. Hogy ebben hányan segédkeznek – egy elmaszatolt smink, összekuszált frizura, lógó mikrofon nem fordult elő -, elképzelni sem tudom. De esküszöm, a tapsrendnél ki kellett volna jönniük, meghajolni. A szolnoki Hello, Dolly! ugyanis a remek és friss rendezés, a szárnyaló színészi játékok mellett Túri Erzsébet díszletei között, a Rácz Márton dirigálta zenekarral együtt a színházi együttműködés iskolapéldája. Ahol egy hatalmas gépezetben minden és mindenki a helyén van. Még a néző is.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
