Az egyetlen kellemetlen meglepetés a bejáratnál ért bennünket, de csak utólag vettük észre. Azt mondták, mi voltunk figyelmetlenek, szerintem meg a pénztáros felejtett el szólni, hogy a belépő megvásárlásakor a Feszty-körkép megtekintésének időpontját is megadják. Erre három órával később, a körkép bejáratánál jöttünk rá, de szerencsére, éppen nem voltak olyan sokan, hogy ne fértünk volna be a turnusba. Mindezt csak azért írtam le az elején, hogy ha arra járnak, erre az apróságra figyeljenek. És akkor tényleg minden tökéletes lehet.
Bevallom, közel húsz évvel ezelőtt jártam utoljára Ópusztaszeren. És már akkor is teljesen odavoltam a skanzentől, a régi postától és az iskolától, a szatócsbolttól és a malomtól. Viszont az elmúlt évtizedekben annyi minden változott a parkban, hogy szinte minden az újdonság erejével hatott.
Lovasbemutatóval kezdtük. Nem tolakodó, turistalenyúló, műmagyarkodóval. Hanem olyannal, amitől tényleg tátva maradt a szánk. Amit egy száguldó ló nyergében, elengedett kézzel el lehet követni, azt szerintem mind megmutatták a – ráadásul – lelkes lovasok.
Aztán következett az útkaparó háza, a mezőgazdasági géppark, a malom, és a skanzen. Ez utóbbi szinte megunhatatlan a házaival. Vásároltunk a szatócsboltban, próbálgattuk a szerszámokat a péknél, hosszasan ültünk az iskolapadban, távbeszélőztünk a postahivatalban, pecséteket bogarásztunk a jegyzőnél, sőt az egyik udvaron még kugliztunk is. És persze gólyalábaztunk is az iskola udvarán, még mielőtt átmentünk volna a gazdaudvarra. Ez így leírva csak pár sor, de aki járt már ott, igazolhatja, hogy nagyjából két órát soroltam fel.
És még csak ezután jött a tó, a partján a nádsíp árussal, aki nemcsak a gyerekeket tudta behülyíteni. Nem mondom, hogy élvezetes triót alkottunk a három hangszerünkkel, de jót szórakoztunk az árnyas fák alatt sípolva. A koncertet pedig sem a horgászok, sem a gátőrház teremőre nem tette szóvá.
Aztán pedig következett a Feszty-körkép, amire a kiskorúak is úgy készültek, mint egy világszenzációra. Ahogy megyünk fel a csigalépcsőn a kiállítótérbe, ahogy fokozatosan feltűnnek a festmény részletei, tényleg az az érzése az embernek, hogy valami csodába csöppent. A rendelkezésre álló idő szerintem kevés, hogy a kép minden részletét megnézhessük, minden elrejtett történetet megtaláljunk rajta. Viszont így van okunk azt mondani, hogy még visszajövünk.
És, ha már ott járnak a Rotundába – a körkép hatalmas épületébe – ne hagyják ki a reneszánsz panoptikumot és a promenádot. Ez utóbbi a száz évvel ezelőtti alföldi városok főtereit, főutcáit próbálja megeleveníteni számtalan üzlettel, kirakattal, dolgozó és korzózó emberrel. Majd gondoljanak arra egy pillanatra, hogy valamikor a XIX. század végén, vagy a XX. század első éveiben a Kossuth tér és a Szapáry út is hasonló képet mutathatott egy szép nyári napon.
A legszimpatikusabb az egész parkban, hogy miközben a kiállított tárgyak szórakoztatnak, nem akarnak bóvlit és álnépművészetet rám erőszakolni. Persze, van bazársor, de visszafogott. Igaz, azt nem teljesen értem, hogy büféből, étkező helyből miért nincs több, hiszen elférne, és még akár hozzá is tartozhatna. Mert ennyi gyaloglás és nézelődés után, belefutva a délutánba, nagyon meg lehet ám éhezni.
