Az azonosíthatatlan H. Ö. a torkolatot ábrázoló szolnoki képeslapon emlékeztette a fővárosban élő Vargha Ferencznét arra, hogy 12 évvel korábban – azaz 1889-ben! – milyen szerelmes leveleket küldött neki Mendéről. Ez legalább annyira szép, mint az üzenethez használt 114 éves anziksz.
Mielőtt ezt a múlt század elején készült képeslapot alaposabban szemügyre vesszük, érdemes emlékeztetni, hogy a képes levelezőlap kiadásnak és továbbításnak volt legalább két zsákutcája. Az egyik az úgynevezett hosszú címzéses lap – példa rá ez is -, aminek „fejlesztői” úgy gondolták, hogy az emberek majd csak a látványt akarják elküldeni, így elegendő a címzésre lehetőséget hagyni a lapon. Amikor aztán már látszott, hogy az emberek személyessé is szeretnék tenni a képes üzeneteiket, akkor meg kitalálták: legyen kisebb a címzés, viszont csak korlátozott hosszúságú szöveget lehessen a lapra írni. Aki pedig ezt nem tartja be, az fizessen felárat, mint a hosszabb táviratért vagy a súlyosabb csomagért. Ha csak néhányan engedhették volna meg maguknak, hogy képeslapot küldjenek ismerőseiknek, talán működött is volna a dolog, azaz a kézbesítő minden esetben megszámolhatta volna a szavakat. Mivel azonban az előző századforduló a tömegtermelésről, a tömegesedésről szólt, kivitelezhetetlen volt a terv, mert az anzikszot küldők nemcsak képet, de szöveget is továbbítani akartak.
Ez jól látszik ezen a szolnoki üdvözlőlapon is, aminek H. Ö. a képes oldalát írta tele a szerelmes üzenetével. Talán eleve emiatt is választotta ezt a lapot, hiszen a fotó nem foglalja el a teljes felületet, azaz anélkül lehetett írni rá, hogy a látvány sérült volna. Nem zárható ki, hogy Kalmár Miksa kiadó éppen ilyen megfontolásból készítette a képkivágást, bár ha jobban megnézzük Szigeti Henrik fotóját, maga a tartalom is valami hasonló megoldásért kiáltott. Az üres folyót és az eget nyugodtan le lehetett vágni a képről.
Szigeti Henrik udvari fényképész nagyjából a mai rendőrségi üdülő környékéről örökítette meg a Tisza és a Zagyva torkolatát illetve a vár területét. Ezen a képen ugyan nem látszik, de azért érdemes felidézni, hogy a túlpartra még azon a fahídon kelhetett át, amit aztán 1909-ben sodort el a jeges ár. És aminek a „kistestvére” ott látható a Zagyva fölött, nagyjából a mai vasbeton híd helyén. Viszont a szolnoki várnak sok nyomát nem látni a képen, hacsak nem a Vártemplomot tekintjük annak. Ugyanakkor számomra nagyon érdekes az a töltésszerű építmény, ami a folyó fölött, nagyjából a mai Olajos-házak mellvédjének a helyén áll. Illetve a Zagyva másik oldalán, az ártérben futó kocsiút nyom, ami arra utalhat, hogy a mai Verseghy park helyén lévő vásártereket a századfordulón nem a Szabadság téren keresztül, hanem itt közelítették meg az ebből az irányból érkezők.
És, ha már érdekességek. Ahogy terjedt a képeslapkiadás úgy vált egyre kevésbé fontossá, hogy ki készítette a felhasznált fotót, majd aztán pár évtized múltán már a kiadót is sokszor lefelejtették a nyomdában. Ezen a lapon azonban végtelen korrektséggel szerepel, hogy Kalmár Miksa kiadó Szigeti Henrik udvari fényképész felvételét használta. Nem tudom, hogy ezt szerződésben rögzítették-e, avagy két olyan régi vágású úriemberről van szó, akik még tudták becsülni mások munkáját.
Mindenesetre a lap szerintem egy boldog férj szerelmes üzenetét vitte 1901. október 25-én Szolnokról a budapesti Király utcába. Mert azt kizártnak tartom, hogy abban az időben egy nyílt, bárki által elolvasható lapon ilyen szöveggel kompromittáltak volna egy férjes asszonyt. A H. Ö. aláírás talán valami titkos beceneve lehetett a boldog férjnek, akinek a Budapest-Újszász-Szolnok vonalon utazva jutott eszébe, hogy Mendéről szerelmes leveleket küldözgetett az 1901-ben már ?kis Mamuskámnak? szólított feleségének, amelyeket a párja 1889 óta őrizget.
