Fussuk le a tiszteletköröket! Ebben a járványos helyzetben már az is nagydolog, hogy egy kulturális intézmény meg tudta vagy akarta – esetleg mindkettő – tartani a dolgozóit. Pozitívumként említhetjük, hogy ráadásul nemcsak nem küldött el senkit, de próbálta foglalkoztatni is a munkavállalóit, hogy fizetést adhasson, vagy ne a semmiért vegyék fel a kollégák a pénzüket. Mindeközben a részben az intézményt eltartó közönségéről sem feledkezett meg. Ha nem is a megszokott módon, élőben, de a világhálón próbálta tartani velük a kapcsolatot. Tehát lehet pozitívumokat is találni abban, hogy a Szolnoki Szigligeti Színház közel négy hónapos kihagyás után ismét premierrel jelentkezett.
A tiszteletkörök megtételét követően a 14 év után távozó igazgató munkásságáról is ejthetnénk szót e minőségében az utolsó általa rendezett darab elemzésével. A Déryné ifjasszony felfogásában, a színészektől elvárt játszási technikával, a díszletről és a jelmezről gondoltakkal együtt azonban pont olyan volt, mint Balázs Péter bármelyik rendezése az előző közel másfél évtizedből. Amelyek után én nem tudtam és tudok mást kérdezni, minthogy mi volt a cél, miről akart mesélni, mit üzent volna az aktuális történet? Mert szerintem az nem színjátszás, amikor egy drámát bárminemű önálló ötlet nélkül, szimplán felmondatunk a több szempontból is ránk bízott, és sokszor jóval többre érdemes színészekkel. Herczeg Ferenc drámája a szokásos manírok mentén le lett tudva, ki lett pipálva, közben pedig felejthetően működött a színészfoglalkoztató vagy színészmegőrző.
Pedig a magyar nyelvű színjátszás kezdeteiről, a vándorszínészek időszakáról szóló darabbal akár fejet is lehetett volna hajtani az elődök előtt. A darabban szereplő, különböző direktorok vetélkedését pedig az elmúlt másfél évtized görbe tükréül, egy kis önreflexióra, visszanézésre is fel lehetett volna használni. Tényleg együtt sírhattunk és nevethettük volna ezen a darabon, ha a középpontjában nem valami szerelmi szálak gombolyodnak, hanem a színészek, a színjátszás nehézségei és szépségei. Hányféle karakter brillírozhatott volna a kitalált társulat utazása során, akár az igazi társulat büfétörténetei alapján!
Arról nem is beszélve, hogy a szövegük szerint éhező színészek olyan ruhákban parádézták végig az alig kilencven perces előadást, amilyenekhez hasonlót legfeljebb Sissi gödöllői fogadásain viseltek, de semmi esetre sem echós szekéren, erdőkben bolyongva. Vagy a minden bizonnyal szintén sokaknak munkát és megélhetést adó, álomszép és kellően drága jelmezek valami pluszjelentést hordoztak? Esetleg azt, hogy a színházban a látszat, és ami mögötte van, az nem ugyanaz? De akkor miért nem rittyentették a színpadra vasból és betonból a klasszicizáló régi-új Lovardát a Budavári Palotából?
Nem ragozom, nem bosszantom magamat tovább. A Déryné ifjasszony akár egy korszakot lezáró, vállalható és emlékezetes előadás is lehetett volna. Igaz, ahhoz az előző 14 évnek is másmilyennek kellett volna lennie. Így legfeljebb azért lehet majd belőle korszakhatár, mert szeptembertől tényleg valami egészen más és új kezdődik Szolnokon. Függönyt le! Nincs vissza taps. Reménykedjünk!
(A fotók a Szolnoki Szigligeti Színház oldaláról valók.)
