Sokszor leírtam már, hogy abban a szolnoki középiskolában, ahol én érettségiztem, 1989. június 16-án az igazgató számára egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy az iskola bejárata fölé ki kell tűzni a fekete zászlót. Mi, diákok csak később tudtuk meg, hogy erre végül csak azért került sor, mert a történelemtanárunk iszonyatos patáliát csapott a sunnyogás láttán, és így, valamikor nyolc óra után mégis a helyére került az a zászló. Tévedés lenne azt gondolni, hogy ezzel abban a szolnoki iskolában – de gyanítom, hogy a többiben is – elindult volna a rendszerváltás, hiszen négy hónappal később, miközben a budapesti Kossuth tér valóban tömve volt, a sulinkban csak titokban lehetett nézni a köztársaság kikiáltását.
Negyvenhárom évesen visszagondolva arra a negyedszázaddal ezelőtti péntekre, amikor a Magyar Televízió élőben közvetített a Hősök teréről és a 301-es parcellából, persze sok mindent másként lát az ember. Szerintem tévedés azt gondolni, hogy minden csak úgy történhetett, ahogy végül bekövetkezett.
Nem lehet ugyanis megfeledkezni arról, hogy 1989 kora nyarán, Szolnokon még három laktanyában szovjet katonák állomásoztak. Gőzöm sincs a létszámukról és a harci kedvükről, de akinek akkoriban esetleg volt már emléke 1956-ról, vagy az 1968-as csehszlovákiai, netán az 1981-es lengyelországi eseményekről, az nem lehetett biztos abban, hogy a laktanyák kapui zárva maradnak. Már csak azért sem, mert szerintem a honi állampárton belül sem volt még minden lejátszva, és semmi biztosíték nem volt arra sem, hogy a hatvanezres Munkásőrséget ki és mire használja. Ma már persze látjuk a világpolitikai összefüggéseket, a mára történelemmé vált folyamatokat, de akkor ezekről szerintem még az országban is kevesen tudtak. És legyünk őszinték: ne mondja nekem senki, hogy a Magyar Néphadsereg vagy az akkori rendőrség parancsnoki állományának többsége – jártak is be bármilyen utat 1989 után -, ha éppen úgy alakul, akkor nem a temetés biztosítását tekintették volna feladatuknak és kötelességüknek.
Persze, szolnoki középiskolásként is éreztük, hogy változik körülöttünk a világ. Világútlevelet és valutalapot kaptunk, így mondjuk nem tűnt lehetetlennek egy ausztriai, svéd- vagy görögországi utazás. Az ország nyugati szélen kirándulva már nem zaklattak a határtól 10-15 kilométerre a civil vagy egyenruhás katonák, sőt az eszetlen szélességű határsávot is felszámolták. A Szigligeti Színházban a Doktor Zsivágó után nem sokkal, 1988-ban már kurvák között járkálhatott a Gellért-hegyi szobrot őrző szovjet katona a Rákóczi tér című darabban, hogy a következő évadban életre keljen a 301-es parcella bolondja. Sőt, 1988. november 7-én a többség nem a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékezett, hanem a kelet-ausztriai üzletekben portyázott. A következő év április 4-én, az érettségi előtt egy hónappal pedig már simán megmertük tenni, hogy a KISZ bizottság ünnepsége helyett a Tisza-parton csajozzunk.
Ugyanakkor alig egy évvel Nagy Imréék temetése előtt még hazaküldtek bennünket a mai Aba-Novák földszintjéről március 15-én, mert ott bandáztunk a szünetben. A bezárt klubunknak helyet keresve még leszóltak a dirinek, hogy mozgolódunk. Április 4-én még visszavették Jocótól a közösségi munkáért átadott könyvet, mert farmert viselt az ünnepségen. A Felvételi Előkészítő Bizottság segítségéből simán kirostáltak, mert értelmiségi szülők gyereke voltam. És Grósz Károly is elmondta még a híres fehérterroros beszédét ’88 végén a körcsarnokban. (Ezeket a mondatokat szerintem a harminc alattiak simán nem értik.)
1989. június 16-án végtelenül szabadnak, ugyanakkor rettenetesen szomorúnak is éreztem magam. Ünnepeltem, mert túl voltam azon, amire évek óta készültem. És olykor elkeseredett is, mert végérvényesen lezárult egy korszak az életemben, és gőzöm sem volt arról, mi történik majd velem. Hol örültem, hol féltem, hol magabiztos, hol meg bizonytalan voltam. A mából nézve úgy tűnik, nemcsak én és az azokban a napokban érettségizők voltak ezzel így.
(A képek nem pontosan azon a napon készültek, de valahogy így nézhetett ki akkor is a város.)
