NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2019. január 23-án jelent meg először.

Hosszú idő óta vadásztam erre a kiadványra, de magam sem gondoltam, hogy ekkora kincsekre bukkanok benne. Kis túlzással azt mondhatom, nemcsak pontos lenyomatot ad a korabeli Szolnok iparáról, de bemutatja a felsorolt cégek szociális juttatásait, sőt sok esetben a város 100-150 éves ipartörténetének is komoly forrása. Közben pedig nem csordul benne túl a kommunista propaganda.

A 900 éves Szolnok ipara című, közel 150 oldalas, gazdagon illusztrált könyvet a Magyar Hirdető (későbbi MaHír) jelentette meg valamikor 1972 környékén. Bár magát a 900 éves évfordulót – vagyis Szolnok első írásos említésének jubileumát – csak 1975-ben, „hazánk felszabadulásának” 30. évfordulójával együtt ünnepelte a város, mint ennek a könyvnek a Bevezetőjéből is kiderül, a felkészülés már jóval korábban elkezdődött. Mivel e könyvet nem látták el normális szennycímlapokkal és szabályos kolofonnal sem, csak a kiadót és a nyomdát – Békés megyei nyomda (talán a Kner) – ismerjük, a szerkesztőről, a szerzőkről, a fotósokról és a kiadás pontos évéről sem tudunk semmit. A Bevezetőből és egy-két cég leírásában megjelenő 1972-es adatokból következtetek arra, hogy annak az évnek a második felében jelenhetett meg ez a 2500 példányos kiadvány.

A könyv 39 szolnoki céget, nemcsak ipari üzemeket, állami vállalatokat, de szolgáltatókat és szövetkezeteket is bemutat. A szövegek különböző minőségéből és stílusából, illetve a ragozásból arra következtetek, hogy a bekerült cégek maguk írták a róluk szóló fejezeteket, sőt talán az illusztrációhoz is lehetett közük. Az mindenesetre iránymutatás lehetett a szerzők felé, hogy a cégek történetének felvázolásával és az előző egy-két évtized fejlődésével feltétlenül foglalkozzanak, illetve az írások végén a dolgozóknak nyújtott szociális gondoskodásról se feledkezzenek meg. Mindennek köszönhető, hogy nem egy száraz iparlajstromot vehetünk a kezünkbe.

Számomra helytörténeti jelentőséggel bír például, hogy a TIGÁZ szolnoki üzemegységét bemutató fejezetből kiderül a helyi vezetékes gázszolgáltatás indításának története. Ennek a ma már természetes közműszolgáltatásnak a kiépítéséről 1960-ban döntött a Városi Tanács, majd a következő évben elindult a fejlesztés, és 1962. október 15-én, a Kossuth tér környéki társasházakban lobbant fel először a gázláng. A következő tíz évben 67 kilométer csőhálózat épült ki, és több mint nyolcezer háztartásba jutott el a vezetékes gáz. Azt gondolom, ez anno volt akkora lépés Szolnok fejlődésében, mint 1910-ben az első 28,5 kilométeres vízvezeték hálózat megnyitása, vagy a Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat 1945-től folyó fejlesztése, aminek köszönhetően negyedszázad alatt 11 kilométerről 67,5-re nőtt a városi csatornahálózat hossza.

Lehetetlen egyetlen cikkben felsorolni e könyv minden kincsét – azt hiszem, születik még ebből jó pár írás -, így csak szemezgetek az ipartörténeti érdekességekből. Például, hogy 1969-ben adták át a Beton- és Vasbetonipari Művek Szolnoki Gyárát, ami a BVM nagyvállalat 10 üzemegysége közül a legnagyobb és a legkorszerűbb volt az országban. Az 1971-ben már 1100 embert foglalkoztató gyárban többek között százféle épületszerkezeti elemet, csarnokszerkezeteket, betoncső-rendszereket és évente 800 lakást gyártottak. Miközben 6 millió forintért olyan üzemi étkezdét építettek, amely a déli ipartelepek többi üzemének dolgozóit is kiszolgálhatta. De említhetném a sok átszervezés után 1971. január elsejével létrejött Szolnoki Tejipari Vállalatot is, ami büszkén számolt be arról, hogy a 600 dolgozó évente 15 millió liter, bolti forgalomra alkalmas tejet állított elő, aminek 90%-a a városban fogyott el, miként az ott készített 90-100 vagon vaj 80%-a is Szolnokon talált gazdára.

Természetesen nagyon érdekesek a ma már nyomokban sem létező cégek. Mint például Szolnoki Patyolat Mosó, Kelmefestő és Vegytisztító Vállalat, amely 1951-ben államosítás révén jött létre, és a hetvenes évek elején öt felvevőhelyen szolgálta ki a szolnoki lakosokat. Hogy miért volt három fodrászüzlete – a Kossuth téren, a Vöröscsillag úton és a Ságvári körúton -, az a mából nézve rejtély, hiszen több üzlettel, 140 fős dolgozói létszámmal működött a Szolnoki Fodrász Szövetkezet is. Ugyancsak izgalmas a mából az Alföldi Szilikátipari Vállalat, amelynek jogelődje 1951-ben még a környék államosított téglagyárait fogta össze, 1969-ben viszont már betonelemek, festékek és síremlékek gyártásával foglalkozott, illetve a Zalka Máté sétányon, valahol a Tárház alatt kavicsot és homokot bányászott a Tiszából.

Talán külön cikket is megér egyszer a felsorolt vállalatok dolgozóiknak nyújtott szociális szolgáltatásai. A vállalati művelődési házak, lakótelepek, strandok – Tiszamenti Vegyiművek, Cukorgyár -, az üzemek által fenntartott vagy támogatott óvodák, bölcsődék, munkásszállások vagy éppen a sokféle otthonteremtési megoldás. Szolnoki szemmel azonban a legérdekesebb a tiszaligeti üdülők sora. A nagyobb vállalatok mindegyikének volt ott üdülője, amelyeknek a fotóját büszkén tették be ebbe a kiadványba. Sőt, az is kiderül e könyvből, hogy ezeket az üdülőket nemcsak a cégek dolgozói használhatták, de csereüdültetés révén kelet-német és csehszlovák melósok is.

Természetesen nem hiánytalan a könyv lajstroma. Érthetetlen például, hogy a városi tömegközlekedést és bérfuvarozást megoldó Autóközlekedési Vállalat (AKÖV), a rengeteg embert foglalkoztató Magyar Posta vagy éppen az akkoriban már fejlődésnek indult szolnoki téeszek, illetve élelmiszert és iparcikket forgalmazó kiskereskedelmi vállalatok hogyan maradhattak ki egy ilyen kiadványból. Lehet, hogy a szocializmus éveiben, egy ilyen „márkázott” termékbe is az a cég fért be, aki fizetett? Azaz a hirdetővállalatnál oldalakat vásárolt A 900 éves Szolnok ipara című kiadványba.