Töredelmesen bevallom, hogy a szolnoki Papszt Piroska neve eddig semmit sem mondott nekem. Minden bizonnyal azért, mert az egyébként itt működő fényképész – akinek a műterme a Mária utcában volt – nem, vagy csak nagyon ritkán készített képeslapokat, így eddig elkerülte a figyelmemet. Miközben a portrék „specialistája” lehetett. Legalábbis erre utal a Gecse Annabella szerkesztésében megjelent A szolnoki viselet című fantasztikus kötet harmadik nagyobb „fejezete”, amely családi fotókon igyekszik megmutatni az itt viselt ruhákat. Persze nem egy jól együtt játszó „zenekarról” lenne szó, ha a Damjanich múzeum kollektívája nem adta volna össze a tudását egy mű érdekében, és az egyébként a „divatról” szóló fényképekhez nem tettek volna alapos és mást is érintő leírásokat. Így került ebbe a kötetben Berta Ferenc hatalmas helytörténeti tudásának az a szeglete is, miszerint Albrecht Ferenc született Szép Kis Margit volt Szolnok második női fényképésze, aki 1906 és 1919 között működött a Vörösmarty utcában, és akit már oly sokszor „kerestem” már régi képeslapok kapcsán.
Azt is be kell ismernem, hogy eddig nem kötöttem Szolnokhoz Gertler Viktor – legismertebb alkotásai a Dollárpapa illetve az Én és a nagyapám – 1933-ban készült Falusi lakodalom című filmjét. Gecse Annabella könyvéből azonban számomra is kiderült, hogy ez Az ellopott szerdával azonos, amit részben a környéken forgattak, nem kevés szolnoki viselettel a jelmezek között. És persze sorolhatnám az olyan, a szerző szándéka szerint minden bizonnyal fontosabb adatokat, mint a több ránk maradt ruhát is készítő Stadler Mariska varrónő életéről és családjáról közölteket, amelyek azt bizonyítják, hogy ebben a könyvben nemcsak a múzeum néprajzi gyűjteményének majdnem két évtizedes feldolgozás és kutatása van benne, hanem rengeteg – és szerintem élvezetes – „nyomozói munka” is. Nem is tudom, aki kézbe veszi ezt a nagyjából 230 oldalas kötetet, fel tudja-e mérni, micsoda tudás, kitartás és szenvedély van e lapok mögött. Megfizethetetlen.
Holott a múzeum egészen megfizethető áron kínálja, és jó szívvel ajánlom is, ha valaki, valami nagyon szolnokit szeretne ajándékozni. Ez az albumnak is beillő katalógus ugyanis kicsit olyan, mintha egy előző századfordulós „divatlapot” vehetnénk a kezünkbe. Ráadásul egészen gyönyörű színes képekkel – Simon Ferencnek köszönhetően -, amik egy kis fantáziával azonnal elkezdik színezni a második világháború előtt Szolnokon készült fotókat és képeslapokat. Végre látható, hogy milyen színei voltak egykor Szolnoknak. Így még a divathoz nem sokat konyító férfiszemmel is kifejezetten szórakoztató ez a könyv, amiben közel másfélszáz ruhadarabot ismertet a szerző. Tudják például, hogy mi volt az a „tutyi”? Igazságtalan lennék a könyv alkotóival szemben, ha én mondanám el. Tessék fellapozni A szolnoki viselet 101. oldalát, ott a megfejtés!
Egyetlen dolog bánt ezzel a fantasztikus anyaggal kapcsolatban: hogy sokkal inkább múzeumi katalógus, tudományos közlemény, mintsem széles körben eladható album. Csak ha a címlapra felkerült volna egy-két szép ruhadarab, netán valamelyik ruhában Szolnok egyik szép színésznője, már akkor is többet el lehetett volna belőle adni. Tudom, hogy nem ez volt a cél, meg mindehhez talán még pluszforrás is kellett volna, de tényleg vérzik a szívem ezért az elképesztő tudásért, ami így a múzeumi szakmán kívül kevés civilhez fog eljutni. Holott ennél szolnokibb, kézzelfoghatóbb, érdekesebb és a nagyközönség számára is szép dolgot alig-alig tudunk mostanában felmutatni magunkról. Drukkolok, hogy a „tervezőasztalon maradt” falinaptár mellett esetleg készülhet még ennek a könyvnek is egy nagyközönségnek szóló változata.
