– Honnan az ötlet, hogy régi esküvői fotókat és relikviákat gyűjtsenek, és ezekből kiállítás legyen?
– Mindenki ezt kérdezi, pedig elég egyszerűen kezdődött. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Esély Szociális Közalapítvány egy 1990 óta létező szakmai szervezet, amely többek között a szociális területen, illetve a családokkal foglalkozó, esélyteremtéssel érintett társadalmi csoportokat képviselő szakemberekkel, civil szervezetekkel, intézményekkel áll szorosabb kapcsolatban, ugyanakkor képzőintézmény is és kutatásokat is végez. És persze vannak olyan projektjei, amikor közvetlenül szólítja meg a lakosságot a programjaival, például a Bálint nap környékén rendezett Házasság hetén. Kiállítást azonban eddig nem szerveztünk, de egy CLLD pályázat kapcsán felvetődött, hogy az alaptevékenységünket és a kultúrát ilyen formán összeköthetnénk. Így jött az ötlet, hogy gyűjtsünk össze, és mutassunk be esküvőkhöz kapcsolódó relikviákat, és ebből született az „Ász a nász!” – helyi közösségi kulturális programok a házasság jegyében című TOP-os pályázatunk egyik programeleme.
– Kiktől és miket próbáltak összegyűjteni?
– A felhívás szerint minden olyan relikviát igyekeztünk összegyűjteni, amelyek a házassághoz, az esküvőkhöz kapcsolódnak. Természetesen leginkább fotók kerültek elő, hiszen a többség az esküvői képeket őrzi meg. De kaptunk éttermi számlát, anyakönyvi kivonatokat és menükártyát is. A pályázat miatt elsősorban a szolnokiakra fókuszáltunk, de ahogy a kiállításon is észrevehető, ez a téma is jól mutatja Szolnok befogadó jellegét. Sok olyan esküvői fotót kaptunk ugyanis, ami még nem Szolnokon készült, de a tulajdonosaik vagy a leszármazottaik ma már itt élnek.
– Hogyan indult a gyűjtés?
– A klasszikus hirdetési csatornák mellett a szervezet és a kollégák kapcsolati hálóit igyekeztünk megmozgatni. Sokakat szólítottunk meg személyesen és e-mailben is. Igyekeztünk felkelteni az érdeklődést, mert sajnos nem túl sok idő állt rendelkezésünkre, augusztusban kezdtük a gyűjtést. Közben mi magunk is kedvet kaptunk a dologhoz, úgyhogy a közalapítványnál dolgozók családi relikviái is bekerültek az anyagba. A kiállításon látható esküvői ruhát például 54 évvel ezelőtt az anyukám viselte. Mindezek mellett megkerestük a Damjanich János Múzeumot és a Verseghy Ferenc Könyvtárat is, akiktől szintén kaptunk anyagokat a kiállításhoz.
– Mennyire tartoznak történetek a tárgyakhoz, a képekhez?
– Természetesen a legtöbb fotóhoz történet is van, amiket általában akkor meséltek el a tulajdonosaik, amikor behozták azokat nekünk. Ugyanakkor a személyes történeteken kívül is kirajzolódik például az esküvői ruha divat változása vagy éppen a fényképezési szokások fejlődése. Az elejétől kezdve azt szerettük volna, hogy a XX. század minden évtizedéből legyen fotónk, így az egész előző évszázadot átfoghassuk. Mivel a legrégebbi képünk 1900-ból való, és végül minden évtizedből lett fotónk, ez megvalósult.
– Van-e a kiállításnak valami szervező elve?
– Nem vagyunk kutatóintézet, nincs a kiállítás mögött tudományos munka sem, ezért nem kronológiai sorrendben szerepelnek a képek. Annyit tudtunk, hogy a fotókat egységes formában szeretnénk megmutatni, illetve senkinek sem veszélyeztetnénk a féltett emlékeit azzal, hogy eredetiben állítjuk ki, ezért mindent beszkenneltünk, kicsit retusáltunk, és úgy kerültek fel a tablókra. A kiállított házassági anyakönyvek is csak jó másolatok. Összességében ez a kiállítás egy pillanatfelvétel a szolnoki esküvői relikviákról, ami egy keresztmetszetet ad arról, hogyan házasodtak a szolnokiak a 20. században.
– Mi lesz a sorsa a kiállításnak, ami december 15-ig látható a Tisza mozi kávézójában?
– Amikor belekezdtünk, azt gondoltuk, hogy a gyűjtésen és az egyszeri kiállításon túl nekünk ezzel nincs dolgunk. Azonban ahogy jöttek a relikviák, a történetek és előkerült nagyon sok érdekesség, abban állapodtunk meg, hogy kár lenne veszni hagyni. Keressük annak a lehetőségét, hogy máshol is bemutathassuk az anyagot, illetve, hogy miként lehetne folytatni a gyűjtést.