Annak ellenére, hogy egy évtizeden keresztül hetente legalább egyszer bementem az oldalsó kapuján, csak a 2010-es felújítása után tűnt fel, hogy milyen szép a ma a Szapáry út 24. szám alatt álló épület. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy az a bizonyos kapu, oly sok szolnokihoz hasonlóan, számomra is a város legnagyobb filmszínházának, a Vörös Csillag mozinak a bejáratát jelentette. A Szolnok Pláza megnyitása után bezárt mozi ugyanis a szomszédos telek hátsó részén, a Nemzeti Szálló egykori nagytermében működött, megközelíteni viszont az Ipartestület székházán keresztül lehetett. Biztos sokan emlékeznek még a kapualjban kihelyezett moziplakátokra, illetve a lengőajtó utáni színész fényképekre, amiket egy-egy jobb film miatt sorban állva, hosszasan lehetett nézegetni. Ezekre a fotókra emlékszem, az Ipartestület épületére mondjuk, a nyolcvanas évekből egyáltalán nem.
Arra is csak nemrégiben jöttem rá, hogy az eredetileg a Szapáry út 5. számként jelzett épület – a számozás akkor fordult meg, amikor Ságvárira keresztelték az utcát – mögött működött a nyolcvanas évek elejéig a szolnoki kertmozi. Amiből mára talán csak néhány fotó, illetve az Ipartestület hátsó részén kialakított vetítőhelyiség nyomai maradhattak meg. Maga a Sütő utcára érő telek jelenleg meglehetősen elhagyatott.
Talán a szomszédos Nemzeti Szálló is az oka lehet, hogy az Ipartestület eklektikus épületéra jóval kevesebb fény vetődött az elmúlt százhúsz-százharminc évben. De az sem kizárt, hogy a jóval fiatalabb Tünde-Kádár cukrászda szecessziós épülete lehet a ludas a dologban, hiszen hivalkodó szépségével mindig sokkal több tekintetet vonzott. Legalábbis erre utalnak a Szapáry-Ságvári utcát 1900 óta mutató képeslapok.
Az ezeken látható fotók alapján egészen egyértelműnek tűnik, hogy az Ipartestület egyszintes, tetején a város címerét viselő épülete, ebben a formájában közel egyidős lehet a Nemzeti Szállóval. Nincs ugyanis egyetlen olyan kép sem, amelyen ne együtt szerepelnének. A legelső – általam ismert – felvétel valamikor 1899-ben készült, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy akkor már állt ez az épület. Viszont Kósa Károlynál azt olvastam, hogy a ház eredetileg földszintes volt, és csak később – sajnos nem derül ki, hogy mikor – került rá az emelet.
Maga az épület egyébként az 1874. március 25-én megalakul ipartársulat – a városban tevékenykedő iparosokat összefogó önszerveződés – székházának épült 1876-ban. Felépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a szolnoki születésű, de Amerikában meggazdagodott, majd hazatért Lengyel Antal, akinek első városi szobrát csak tavaly avatták fel itt. Annak a Kreutzer Balázs lakatosmesternek a mellszobrával együtt, aki miután az ipartársulatból Szolnok és Vidéke Ipartestület lett, közel negyedszázadon keresztül elnökölte azt. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az Ipartestület alapításának 125. évfordulójára, 2010-ben gyönyörűen felújított székház kettőjük működésének köszönhetően nyerhette el jelenlegi formáját valamikor a XIX. század végén.
Az épület nagyok árnyékában való „szerény meghúzódását” jól szemlélteti, hogy egyetlen olyan kép vagy ábrázolás sem maradt fenn, ami szemből mutatná a házat. Így senki nem tudja, hogy a 2013 őszén felállított két szobor helyén, korábban mi lehetett.
Abban azonban megegyezhetünk, hogy a földszintjén ma szórakozóhelynek otthont adó épület külső homlokzata példamutatóan lett helyre állítva. Nemcsak a két említett szobrot – Pataky Béla alkotásait – érdemes megnézni, de a fölöttük lévő stukkót is, amin az iparosok szerszámait és eszközeit ismerhetjük fel. Érdemes az épület oromzatára is felnézni – tavasztól őszig a fák miatt ez szinte lehetetlen, úgyhogy még most tegyék meg -, amit Szolnok címere díszít, illetve egy pillantást az általam emlegetett és ugyancsak szépen felújított kapu is megér.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy bár az Ipartestület székháza szerényen megbújik a Szapáry út páros oldalán, szépségére az jelenlegi állapotára, ahogy egykor, úgy ma is büszkék lehetnek az iparosaink. És mi is.
(Nyári ismétlés: Ez az írás 2014. február 6-án jelent meg először.)
