Vagy nem ismeri a tényeket, vagy egyszerűen csak nem akar szembenézni a valós problémákkal az, aki úgy állítja be az Erasmus-ügyet, mintha az Európai Unió bürokratái a gyerekeinkkel akarnának zsarolni bennünket, vagy a gyerekeinken állnának bosszút azért, mert máshogy gondoljuk működtetni a demokráciát, és okosban próbáljuk felhasználni az uniós polgárok pénzét. Mindazok pedig, akik felelős beosztásban ülve beállnak ennek a narratívának a terjesztésébe, nemcsak a „helyi hülye” kategóriában szereznek előkelő és elévülhetetlen helyezéseket, de érdemtelenek arra, hogy diplomásnak, értelmiséginek nevezzék magukat. Persze, az a legrosszabb, ha mindezt politikai számításból, parlamenti ciklusban mérhető időintervallumba gondolkodva követik el, netán tisztában vannak a hangoztatott és terjesztett szösszeneteik ordas hazugságtartalmával, de pártérdekből tesznek arra, hogy éppen a 21. századunkat sodorják veszélybe.
Számoljunk egy picit! Hátha ez még megy! Az az egyetemista, aki a következő néhány évben csúszik le a külföldi tapasztalatszerzés, kutatás, világlátás lehetőségéről, a következő negyven-ötven év magyar értelmiségije lesz. Azaz a 2023-ban elpuskázott lehetőségek levét minimum 2070-ig vagy 2080-ig fogja inni ez az ország. Aki emlékszik még arra, hogy milyen volt a tudományos világ, amikor szinte csak Keletre volt ablak Magyarországról, amikor Kujbisevben, Kisinyovban, Moszkvában, Karl Marx Stadt-ban lehetett külföldi tapasztalatokat szerezni, amikor néhány évtized alatt a kutatásban, a fejlesztésben, és egyáltalán a tudomány terén szinte mindenben lemaradtunk a világtól, annak talán nem kell a fenti veszélyt ecsetelni. Aki meg nem emlékszik és nem is akar róla tanulni, annak pedig pont ugyanolyan erről magyarázni, mint az egyszeri magyarnak, aki leszarja az euró elszabaduló árfolyamát, hisz ő mindenért forinttal fizet.
De ne csak a jelenlegi és a következő néhány év egyetemistái felől közelítsük meg ezt a problémát! A „gyerekeinken akarnak bosszút állni” hazugság ugyanis eltakarja az ügy másik vetületét, a hazai felsőoktatás nemzetközi lehetőségeinek zárójelbe tételét. Mert be lehet fizetni néhány gyereket külföldi ösztöndíjra – fizettünk mi már közösen svájci turisztikai képzést -, ettől még a külföldi diákokat nem fogják Magyarországra küldeni tanulni, mert értelmezhetetlenné válnak az itt töltött félévek és megszerzett kreditek. Persze lehet hallgatókat toborozni a baráti Kipcsak országokból, Kínából és egyéb féldiktatúrákból, a Kádár-korban is jó üzlet volt szíriai, jemeni meg ghánai értelmiségiek képzése. Ismétlem: a világ élvonalától lemaradó oktatási intézményekben. Merthogy az Erasmus befagyása nemcsak diákcserékről, hanem kutatási együttműködésekről, partnerségekről, a tudományos vérkeringésben való részvételről, meg persze finanszírozásról is szól. Azaz, ha kimaradunk, eszméletlenül lemaradunk.
Tudom, a tüntikéző pedagógusok meg az elődeik tehetnek róla, hiszen a sok véleményvezérnek nem tudták kellően elültetni az agyacskájában, hogy miért járták Európát a céhek idején a legények, Japán 1868 után miként indította el önmagát a fejlődés útján, a néhai ázsiai kistigrisek (na, ezek kik lehettek?) hogyan váltak néhány évtized alatt a világ vezető innovációs és ipari hatalmaivá. A probléma gyökere nálunk leginkább az, hogy mi vagyunk a világ legokosabb nemzete, akik mindig és mindent (is) tudnak és jobban tudnak, csak éppen tanulni és tapasztalni nem akarnak. Márpedig e két utóbbi nélkül nemhogy kompország (na, ez már megint mire utal?) nem leszünk, és nemhogy Európa peremvidékére kerülünk, de a harmadik világ (az micsoda?) országai közé is csak segélyek útján kerülhetünk be. Ha már magunkért nem, legalább az unokáinkért nem lehetne felébredni, és az osztály hülyéje státuszt feladni?
Persze, tudom, Szolnokon mindezt ki nem szarja le. Hisz Szolnokon nincs egyetem, csak egy kihelyezett képzőhely. Tehát bennünket mindez nem érint. Miközben a felvételire készülő szülők és diákok egy része már Szolnokon is azt figyeli, melyik intézményben lesz még esélye az Erasmusra, vagy, ha nincs megfelelő hazai képzőhely, akkor milyen külföldi alternatíva jöhet szóba. (Nem egy esetben az általunk előszeretettel lenézett szomszédos országokban.) Azaz a jövő értelmiségét már most elveszítjük, hiszen nem egy-két félévre mennek el az országból, hanem az egész képzésük idejére, amiből aztán még nehezebben van visszaút. (Tudom, a rendőrminiszter szerint azért, mert a tüntikéző pedagógok nem nevelik őket hazaszeretetre.)
Mutogathatunk másra, meg magyarázhatjuk a bizonyítványunkat, szidhatunk mindenki mást – amikor a KGST-ben voltunk, akkor a baráti országokat szapultuk és az EGK-t (???) akartuk, most meg egy másik lovon ülünk fordítva -, de ez csak nekünk fog fájni. A 450 milliós unióban 9-10 millióan vagyunk, alig 2%. Biztos a 98%-nak fog fájni, ha mi megint okosabbak leszünk náluk.
(A cikk illusztrációi a Szolnoki Főiskoláról készült archív felvételek.)
