Három éve állt a szolnoki színház, amikor az ismeretlen képeslapíró átutazhatott a városon. Az erdélyi Marosvásárhelytől északra fekvő Mezőpanitról indulhatott és Kecskemétre tartott egy kislánnyal, és egy Szolnokon vásárolt anzikszon üzent édesanyjának. Aki sokiáig őrizhette ezt a lapot.
A négy sarkukon levágott szélű képeslapok azokra az időkre emlékeztetnek, amikor a távolról érkezett képes üzeneteket még albumokban gyűjtötték az emberek. Talán mert hirtelen érdekes lett, hogy távoli helyek képeit lehet birtokolni. Vagy, mert így akartak büszkélkedni ismerőseiknek a messziről rájuk gondolókkal. Netán egyszerűen csak nem szerették volna, ha elkallódnak a ritkán érkező üzenetek darabjai. Azt hiszem, hogy az erdélyi Maros-Torda vármegyében a huszadik század elején élő özvegy Bartha Lászlóné inkább az utóbbi miatt tette el gyermeke üzenetét, amit 1915 szeptemberében kapott Kecskemétről. Róth Dezső szolnoki kiadású képeslapján.
Jó lenne tudni, hogy a nagy háború első évében vajon miért vállalkozott ilyen hosszú útra valaki egy gyerekkel. Merthogy a kézírása alapján iskolázott fiú vagy lány – aki kezeit csókolta az „Édes jó anyukájának” – egy Piroska nevű gyermekkel utazott, akivel talán 1915. szeptember 8-án elérkezett Kecskemétig. A szöveg alapján úgy gondolom, hogy egy fiatal házaspár egyik tagja lehetett az anziksz írója – „mi jól vagyunk” -, aki anyagilag azért nem nagyon volt eleresztve, hiszen a minél hamarabbra várt válaszlevélben nyolc darab 5 filléres bélyeget is kért az édesanyjától. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy az egyre nehezebb háborús időkben egy fiatal pár gyermekével szerencsét próbálni érkezett az ország széléről az ország közepére. Ami akkoriban egyáltalán nem lehetett egyedi eset.
Miként az sem, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia – hiszen 1918 előtt járunk – keleti feléből utazók Szolnokon is megálltak vagy éppen átszálltak, hiszen addigra a város már jelentő vasúti csomópont és járműjavító központ volt. Az ilyen megállók pedig remek alkalmat teremtettek arra, hogy a Pfaff Ferenc által 1908-ra felépített, akkoriban szépnek és modernnek számító szolnoki vasútállomáson ne csak megpihenjenek, esetleg valamit fogyasszanak, de a gyors üzenetek továbbítására alkalmas képeslapot is vásároljanak. Az átutazók számára természetesen mindegy lehetett, hogy mi van a képeslapon, nekik az volt a fontos, hogy vagy még Szolnokon, vagy valamelyik későbbi állomáson feladják a lapjukat, ami a korabeli királyi államvasutaknak és Magyar Postának köszönhetően a birodalom legtöbb pontjára egy nap alatt megérkezett.
Szóval a Maros-Torda vármegyei Marospanitról indult Bartha vezetéknevű anzikszírót se nagyon érdekelhette, hogy az általa vásárolt képeslapon a három évvel korábban átadott szolnoki kőszínház szecessziós épülete látható. Miként nem hinném, hogy elgondolkodott volna azon, vajon mit csinálhat az utólag színezett fotó bal szélén az a kosarat cipelő alak. Szenet hozott az akkor még nem termálvízzel fűtött színházba azon a lovaskocsin, aminek egyik lovának feje ugyancsak belóg a képbe? Vagy korabeli szemétszállító, aki a fa tövébe lerakott zsákokat is el fogja vinni?
Azon meg pláne nem törhette a fejét az 1912-1914 között készült képeslapot 1915 kora őszén megvásárló utazó, hogy milyen érdekes a felvétel jobb szélén feltűnő Tisza-part. Mert hát honnan is tudhatta volna akkor, hogy majd bő tíz év múlva a színház mellé egy nem kevésbé szép szálloda épül, ami majd kitakarja a fél évszázaddal később már Tiszaligetnek nevezett terület fáit. Ez csak nekem érdekes, aki ilyesmi miatt képes egy képeslapot megvenni. És csak később döbben rá, hogy micsoda emberi sorsokat, és történelmi távlatokat hordozhat egyetlen személyes üzenet, amit gyermek írt a távolban hagyott, aggódó édesanyjának.
