Hogy mit csinálhatott Bódis Ferenc 1934 tavaszán, Szolnokon, ebből az egyetlen képeslapból nem derül ki. Az viszont igen, hogy hosszabb időre tervezhette a távollétét, mert tiszta ruhákat kért szüleitől. Emellett pedig elégedettnek is tűnt, hiszen három nap alatt 70 pengőt keresett. Érdekelte vajon a képeslap, amin Pécsre küldte üzenetét?
Persze érthető, hogy egy Pécsről érkezett fiatalembernek, három nap után – üzenete szerint az anziksz feladásakor, 1934. május 28-án, ennyi ideje dolgozott – nem Szolnok szépségeinek a felfedezése volt az első dolga. Az írófelület közepén elkezdett üdvözlet, a lap aljára összetömörödő, egyre kisebb betűs sorok, a szerintem utólag felülre írt tiszta ruha iránti kérés, illetve a dupla aláírás mind arra utalnak, hogy Ferinek sürgős lehetett ez az üzenet. Talán induláskor maga sem gondolta át, hogy mennyi időre utazik el Pécsről. Amiben persze közrejátszhatott az is, hogy Szolnokon három nap alatt 70 pengőt keresett, akkoriban, amikor a sláger szerint havi 200 pengő fix már könnyed viccelésre is elegendő volt. Sőt, lapján arról is tudósítja betegeskedő édesapját, hogy hamarosan Pestre megy, így tényleg elkelhetett az összes tiszta ruha, amit odahaza hagyott. Kérdés persze – és ezt nem írta rá a lapra -, hogy mégis hová küldette azokat a ruhákat.
Azért ne legyünk kishitűek! Ha valaki a harmincas években Szolnokon jól keresett, hosszabb-rövidebb időt a városban töltött, ráadásul „partiképes” fiatalembernek számított, akkor biztosan kilátogatott a néhány évvel korábban elkészült Tisza-partra, pontosabban az 1925-26-ban kialakított, 1934-ben éppen Tóth Tamás polgármesterről elnevezett parkba. Amit május környékén pontosan olyannak láthatott a Damjanich utca végéről, ahogy azt ez a képeslap megörökítette. Balról a különleges szépségű, első vasszerkezetes Tisza-hidunk, szemben a még igencsak fiatal gesztenyesor, jobbról az 1926-os feliratú hatalmas amfora, mindezek körül pedig rendezett virágágyások, gyep és padok. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy nagyjából ma is minden ugyanilyen, csak modernebb kivitelben.
Ami azonban kifejezetten furcsa az a gesztenyefák túloldaláról hiányzó mellvéd. Vagyis eredetileg olyan lehetett a park folyó felé eső széle, mintha csak egy gát tetején lenne az egész, ahonnan a rézsün akár a Tiszáig is le lehetett szaladni. Mindez arra utal, hogy az alig pár évtizeddel korábban szabályozott, ám még kevésbé gátak közé szorított folyó nem produkált igazán nagy árvizeket, így nem látták szükségét a magasításnak. Kíváncsi lennék, csak a háború utáni újjáépítés vagy a Tisza kiszámíthatatlansága is kellett az ötvenes években már látható, korlátos, virágtartós betonmellvéd megépítéséhez.
Mindezek mellett van a fotónak egy másik érdekessége is. Nagyjából harminc évvel később is készült egy majdnem ugyanilyen beállítású kép, amin ugyancsak érthetetlen a középpontban álló szereplők. Azon egy anyukára és egy kisfiúra fókuszált a fotós, ezen pedig a padon ülő bácsira. És mindkét, családi albumba inkább illő fotóból képeslap lett. Aminek köszönhetően azt is tudhatjuk, hogy az a pad, amin itt a bácsi ül, harminc évvel később már nem volt a helyén, annak ellenére, hogy a fű és a sétaút íves találkozásának kialakítása megmaradt. Miként az ezen a lapon kivehető utcai lámpa, de még a bal szélen álló villanyoszlop is úgy tűnik, a helyén maradt. Ahogy gondolom, sok növény is.
És akár még arra is lehetett esély, hogy a Pécsről Szolnokra vetődött Bódis Ferenc – Bódis István fia – akár harminc évvel később is láthatta ezt a helyet, igaz akkor már nem Tóth Tamás, hanem Marx volt a névadója.
