2025.08.27. (szerda)

Sztártól jövő kritika

Sztártól jövő kritika

Dátum:

Szolnok minden hirdetési felületén hetek óta ott kellene lennie Szurcsik József Alattvalók című képének. Mert ezzel a tökéletes társadalomkritikával lehetne leginkább felhívni a figyelmet arra, hogy egy igazi, kortárs sztár állít ki a Szolnoki Galériában. Kihagyhatatlan és különleges élmény.

Aki egyszer lát egy Szurcsik József alkotást, egyrészt soha nem fogja elfelejteni, másrészt a későbbiekben is bármikor képes lesz felismerni a Munkácsy-díjas festőművész munkáit. És nem azért, mintha bő három évtizede nem lenne képes megújulni. Sokkal inkább azért, mert a nyolcvanas évek közepén kialakított, összetéveszthetetlen stílusát, mint egy kitaposott ösvényt – járt utat – el nem hagyva, fantasztikusan bővítve és variálva alkalmazza. Valahol azt írták munkáiról, hogy épület testek és lapos arcélek köszönnek vissza munkáiról. Szerintem meg Szurcsik-féle jellegzetes fejek, amelyekből kikeverednek a tovább szövődő gondolatok, és ezek olykor különleges geometriai formák, áttörések, képben-kép technikák révén tartanak fájóan görbe tükröt a hétköznapokról a szemlélők elé. Amire ráadásul Szurcsik a címadással is képes rátenni egy jó nagy lapáttal. Így pedig azon ritka művészek közé tartozik, akinél nagyon fontos az alkotások és a hozzájuk illesztett szövegek kapcsolata.

A szolnoki Szurcsik kiállítás bejárása előtt azt gondoltam, nagyjából ismerem a képeit, a figuráit. Azonban az egykori zsinagóga épületében be kellett vallanom magamnak, hogy eddig csak kapargatta a Szurcsik felszínt. Gőzöm sem volt például arról, hogy a nyolcvanas évek második felétől alkotott tusrajzaiban micsoda társadalomkritika rejlettek, és hány gondolatot fűzött onnan tovább tíz-húsz évvel később rá jellemző festményekké. Komolyan mondom, nevetnem kellett, amikor az emeleti tárlókban, a különböző használati tárgyakra festett alkotásait megláttam. Ecsetekről, spakliról, keféről vagy éppen egyszerű botról köszönnek vissza összetéveszthetetlen komor, ám színhasználata miatt olykor vidám vagy groteszk figurái. Ami pedig a kisplasztikáit vagy éppen a háromdimenziós festményeit illeti, azoktól tényleg igazi örömet éreztem. Héliosz című, alulról nézve szinte mozgó, beszippantó képe egyszerűen zseniális.

Nem tudom, miként lehetne érzékeltetni, hogy mekkora szerencsénk van ezzel a kiállítással. Nagyjából olyasmi ez, mintha a nemzet színészeiből jönne bárki önálló estet tartani, vagy a világ legnagyobb hangversenytermeit járó magyar muzsikusok adnának nálunk koncertet. A kortárs, hazai képzőművészet egyik legnagyobb alakja jött el Szolnokra. Ráadásul egy olyan gyűjteményes kiállítással, ami tényleg átöleli szinte az egész pályáját, és a zenélésen, a színházi és könyves munkáin kívül mindent felvonultat tőle.

Szurcsik József néhány munkája előtt egyszerűen földbe gyökerezik az ember lába. A kiállítás plakátjának is választott Alattvalók nemcsak örökérvényű témát feszeget, de színtelenségével, alakjaival egyszerre félelmetes, nyomasztó és felszabadítóan kacagtató. A Gerinctelenek, az Egyenes út vagy éppen a Besúgóverseny más méretekben, más technikával, de lényegében ugyanezt a témát járják körbe fájó öniróniával. Miként a Szövetségesek, az Ellenségek vagy éppen a Diadalív. Azt hiszem, ennek a kiállításnak a nagysága éppen abban rejlik, hogy bár egy évtizedeken átívelő életművet vonultat fel, hanem hogy mind a hetvenöt alkotásával ugyanarról a világról mesél. Arról, amiben élünk.

(A kiállítás hétfő kivételével, június 12-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Mentünk a toronyba fel

A Múzeumok Éjszakájában az a legjobb, hogy olyan helyekre is be lehet jutni, ami egyébként zárt terület. Például a szolnoki járműjavítóba, ahol nemcsak a frissen felújított, 111 éves víztornyot nézhettük meg, hanem a város egyik legsikeresebb üzemét is. Sínek, vagonok és olajos üzemszag.

Újra moziban

Fél éve voltam utoljára moziban. Szóval mindegy volt, hogy mit játszanak a Tisza moziban május elsején, tulajdonképpen bármire beültem volna. Az Amíg a lagzi el nem választ című spanyol romantikus vígjáték azért meghaladta a "bármi" kategóriát, mégis más miatt lesz örökre emlékezetes.

Intés az őrzőtől

Ady versei döbbenetesen aktuálisak. Molnár László előadásában pedig elevenek és a belsődbe hatolnak. A Lovatlan Szent György bemutatójának végén azt gondoltam, több verset kellene olvasni. Hazafelé cipelve az egészet aztán beláttam: az olvasás kevés. Így hallgatni jobb.

Boldogabb új életet!

Goda Kriszta új filmje minden fanyalgás, remakezés, címadási vita ellenére nemcsak remek év végi vígjáték, hanem olyan tanulságos dráma is, amiben az operatőr, a rendező és színészek is elsőrangú munkát végeztek. A BÚÉK feloldása más is lehetne, de ezt döntse el mindenki a mozikban.