Mi piroslik a hegyoldalban?
Nem tudom, miért, de minden idegenvezető szerint kihagyhatatlan megálló a Királyhágó, ahol a Partiumból átbukik a főút Erdélybe. A forgalom miatt életveszélyes megállóhely lehangoló az értéktelen feleslegeket árusító üzleteivel, a ki tudja, milyen éttermeivel, a parkolóban szédelgő kóbor kutyáival. Szó se róla, jó idő esetén pazar látványt nyújtanak a távoli hegyek, vagy a másik irányban lassan elnyúló Alföld.
A hegy tetején birkanyáj legel. Na, de mi piroslik ott, az ezerféle zöldet mutató hegyoldalban? Fókuszáljunk! Láss csodát! Egy legalább harminc éves, egykor tűzpiros Oltcit rohad a legelőn. Rejtély, miként jutott fel oda, hiszen ez a márka a román autógyártás egyik zsákutcája. A háromajtós kiskocsit olyan minőségben sikerült előállítani a helyi szocialista autóiparnak, hogy a gépkocsikra éveket váró magyar piacon, az azonnali átvétel reményében sem fizetett szinte senki egy Oltcitért. Igen, a korabeli Daciák minőségét is sikerült alulmúlni a „Kárpátok géniuszának” országlása végén.
Roncsok a kert végében
Persze nem egyedi autótárolásról van szó.
Egy-két vagy sok autóroncs a legtöbb erdélyi porta végének széria-felszerelése. Igaz, szocialista roncsokat alig látni. Ami persze érthető, ha felidézzük, hány millió nyugat-európai ócskavasat vontattak el csak Szolnok mellett. Egy részük állítólag továbbment még Keletebbre, másik részük rója az utakat, ami pedig már alkalmatlan volt a gurulásra, a „majd jó lesz még valamire” elv mentén egy-egy kert végében rohad.
Vagy alkatrészenként hasznosul?
Szocialista főtér
Csíksomlyó kihagyhatatlan. Még így, a pápalátogatás és az egy héttel későbbi pünkösdi búcsú előtt is, amikor talán több volt a rendőr a Ferences templom körül, mint a turista. És bármerre néztünk, szorgos kezek próbálták rohamtempóban vállalhatóvá tenni a városnegyed minden szegletét. Remélem, a közelgő határidőig sikerül. Miként azt is, hogy a pápát nem viszik be Csíkszereda központjába.
Bár egyszer azt is látni kell. Mármint Csíkszereda főterét a Művészetek Házával, a ?tapstérrel?, meg a nyolcvanas évek második felében gigantikusra álmodott pártházzal, azaz ma már a megye főhivatalával. Nagyjából így képzelem a volt szovjet tagköztársaságok parlamentjeit és felvonulási tereit. Ahol egy ideig szórakoztató rácsodálkozni a szocialista városépítészet brutalitására, de aztán inkább menekül az ember a betontömbök mögött megbújó, a Monarchia városait idéző sétálóutcára.
A szecesszió főtere
Négy éve jártam utoljára Nagyváradon, amit sok szempontból Szolnok testvérének tekintek. Talán a két Szigligeti Színház vagy a náluk megmaradt Pfaff-féle vasútállomás miatt. Persze, mint minden városnak, Nagyváradnak is vannak kevésbé szép, nem annyira mutogatható részei, de a főtér, a sétálóutca, a Sebes Körös partja gyönyörű.
Leesett az állam, hogy néhány év alatt mire jutottak. Az előző századforduló Monarchiájának városi skanzene lett Nagyvárad központja. Gyönyörűen felújított szecessziós épületekkel. Amit még a Románia alapításának 100 éves évfordulójára kihelyezett óriásplakátok se tudnak elhomályosítani. Egyszerűen Várad is az a hely, ahová vissza kell térni, mert egy-egy rövid sétával befogadhatatlan.
A természet csodája
Erdélyben utazva azt érzi az ember, hogy állandóan meg kellene állnia, mert minden kilométerkőnél van valami látnivaló, minden másodiknál meg valami csoda. És ezt a helyiek is pontosan tudják. Az, amit nálunk falusi turizmusnak meg vidéki szálláshelyfejlesztésnek próbálnak eladni, csupán paródia az Erdélyben tapasztaltakhoz képest. Amiben persze az is benne van, hogy a kert végében, az istálló tetején is szobákat alakítanak ki, hogy a náluk portyázók autentikus helyeken hajthassák álomra a fejüket. Meg az is, hogy a legváratlanabb helyeken bukkannak fel Ausztriát idéző, tényleg családias panziók.
Tulajdonképpen mindegy is, hogy hol alszik az ember, ha egyszer csak olyan természeti jelenség részese lehet, amire még a helyiek is rácsodálkoznak. Torockó önmagában is szép. Viszont a fölé tornyosuló Székelykő tényleg maga a csoda. Amit egy kiadós eső után a lenyugvó Nap képes fokozni. Talán öt percre festette vörösre a csupasz sziklákat, szép lassan haladva Keletről Nyugatra. Lángoltak a kövek. Ide is vissza kell térni.
