Svájcban magyarként nehéz szabadulni a gondolattól – vágytól? álomtól? -, hogy mi, mint a világ legokosabb nemzete, nem szeretnénk-e inkább róluk példát venni, és most már pár évszázadig inkább rájuk hasonlítani. Tudom, hogy fele annyi Nobel-díjasuk sincs – főleg, hazáját elhagyni kénytelen menekülő -, mint nekünk, az olimpiai érmek számáról nem is beszélve – bár tény, hogy a focibajnokságukat jobb körökben is jegyzik -, de valamit, valami irigylésre méltót mégiscsak tudhatnak. Igen, például a jólétről, amit a magam részéről szívesen becserélnék a turáni átok okozta viharos történelmi évszázadainkra, merthát valahol mégiscsak a szép és a jó miatt jöttünk erre a világra, és bocs, szenvedni meg örökké lemondani sok mindenről, nem egy vonzó életcél. Összefoglalom: jó lenne normálisan élni. Egy olyan helyen, ahol senki nem lepődne meg azon, ha egy város polgármestere farsang idején, több napon keresztül, vicces jelmezben flangál az utcán, együtt sörözik boldog-boldogtalannal, és nem éppen küzd/harcol/ekéz/aláz, mint a világ legokosabb országának oly sok szegletében.
Persze, megengedem magamnak, hogy tévedek. Egy olyan nemzetnek, amelynek a fiai az elmúlt évszázadokat nem azzal töltötték, hogy forradalmak és ellenforradalmak, szabadságharcok és polgárháborúk idején egymást hányják kardélre, egy olyan országban, ahol a mi Mátyás királyunk előtt épített házak ma is állhatnak, ahol nem kell az utcákat teleszórni utólag felismert hősök és mártírok szobraival, ott nem a szomorú arcú koszorúzások jelentik az egy azon ország népéhez tartozás kovászát. De mivel az ilyen történelem nélküli, tunya népeknek is kell valami közösségi élmény, hát kitaláltak maguknak – nem most, évszázadokkal ezelőtt – több napos farsangokat, hetekig tartó vásárokat, amiket a többség nemcsak szemlél, hanem aktív részvétellel meg is él. És például így február közepén a fél város – nemcsak gyerekek és iskolások, de komoly hivatalnokok és meglett korú nyugdíjasok is – jelmezekbe öltözve, az utcát járva búcsúztatja a telet. Nem nulla forintból, házi buhera jelmezekben, hanem komoly összegekbe kerülő, vagy sok pénzt felemésztő ruhakölteményekben. „Na, ja, van annak, aki el nem issza!” Bocsánat! Telik annak szórakozásra, akinek a munkája a tisztes megélhetéshez is kellő alapot biztosít. (Persze a világ legokosabb nemzetének, az ilyesmi évtizedek óta vagy nem jut eszébe, vagy nem sikerül.)
Sétál az ember az ódon svájci kisváros utcáján, és egyszer csak ütemes zajra lesz figyelmes. Persze nem kukákat vonszolnak, nem építkezésen kalapálnak, hanem fúvós- és tűzoltózenekarok vonulgatnak. Különböző jelmezekben, hatalmas zászlókkal, hogy a kisváros utcáin meg-megállva magukat, egymást, a többi jelmezest és a kívülállókat szórakoztassák. Mindenki olyan boldog mosollyal, amilyet csak zene ültethet zenélni tudók arcára. Kisiskolásoktól meglett korú pocakos bácsikákig. Játszanak, nevetnek, majd tovább állnak, és máshol folytatják. Vagy szétszélednek, és a hangszereikkel elvegyülnek a mindenféle vicces jelmezekben hömpölygők között. (Ja, el ne felejtsem: hétköznap, munkaidő után, amikor a világ legokosabb nemzetének tagjai általában még sokadig pénzkereset után néznek, vagy rohanva intéznek valamit.)
Nincs abban semmi meglepő, hogy két férfi egy szürke szamár jelmezébe bújva száll fel a kisváros trolibuszára, ami nemhogy lerohadt vacak, hanem zsír új, duplacsuklós csoda. Meg abban sem, amikor két másik férfi egy széttört kajakban lépked a város utcáin arrafelé, ahol a legközelebbről érkezik a zene. Prémvadászok, díszkatonák, bohócok, boszorkák, tündérkék, és még ki tudja, mi minden más.
A saját szememmel láttam, hogy nem csak egyetlen városban. Pici faluban, nagyobbacska községben, kanton székhelyen és világvárosban. Konfettiben úsztak az utcák. Az életet ünnepelték, a jövőt éltették. Nem a halált, a múltat, az önsajnáló világfájdalmat. De hát van még mit tanulniuk, ha ők szeretnének lenni a világ legokosabb nemzete. (Szeretnének?) Nekünk meg nem marad más, mint a vágyakozás, hogy de jó lenne úgy élni, mint a svájciak. (Akinek nem inge, az vágyakozzon a donbaszi világra!)
