Senkinek nem jutna eszébe elővenni az angol Maugham közel száz éves darabját, ha szűk öt évtizede Szenes Iván és Nádas Gábor nem turbózza fel zseniális dalaival, és nem csengene sokak fülében, ahogy Darvas Iván és Voith Ági énekli a „Kicsit szomorkás…” kezdetű dalt. Maga az alapmű, és így az egész történet, egy olyan tucat blődli, amihez hasonlókat szakmányban ontanak a világ színházi szerzői, és aminél Molnár Ferenc legegyszerűbb vígjátéka is ezerszer kimunkáltabb. Aki beül a Szolnoki Szigligeti Színház Imádok férjhez menni című zenés vígjátékára, ne számítson értelmes történetre, mondanivalóra, ez a darab ugyanis csak a szükséges tartóelem a színészek lubickolásához. Kellett is volna bátran húzni a szövegkönyvből, mert két felvonásban, mínusz fél órában is pontosan ugyanazt a hatást lehetne elérni, mint a végül látható, szakadozó rétestésztával.
Az Imádok férjhez menni a főszereplő Kertész Marcella újabb jutalomjátéka, amiben ismét a legnagyobb természetességgel, azaz maximális mesterségbeli tudással táncol, énekel és játszik egyszerre. Az Engem nem lehet elfelejteni című dalt úgy adja elő, ahogy szerintem előtte még senki. Az ilyen teljesítményekért foghatták ki régen a színésznők kocsijából a lovakat a rajongók, hogy aztán a város utcáin végigvonulva éltessék a primadonnájukat. Ez ugyan ma már nem történhet meg, de a premier végén hallható taps jelezte: a nézők többségét csak a lovak hiánya akadályozza ebben.
A két férj is ragyoghatna Victoria mellett, ám a lendületet megakasztó dialógusaik miatt túl hosszúra nyúló darabban ez nem sikerülhet nekik. Talán azért sem, mert ugyanolyan mellékszereplővé vannak lefokozva, mint mindenki, aki felbukkan a színpadon. Ám mivel a többieknek csak egy vagy néhány jelenet jut, a maga nemében szórakoztató karakterek, és szerethető teljesítmények maradnak meg róluk a nézőkben, miközben a két férjjel eltelünk, mint a túl sok édességgel. Holott, ha Barabás Botondból csak a háborúból hazatérő férj, az új helyzetre rácsodálkozó alak maradhatna az első felvonásból, akkor állva kellene tapsolnunk. Ahogy Kautzky Armand figurája is ezerszer szerethetőbb lenne, ha vagy kevesebbet látjuk, vagy le akarja játszani a színpadról a női főszereplőt.
Mellettük Molnár Nikolett gyönyörű és az első felvonásban méltó partnere Kertész Marcellának. Radó Denise trampli szakácsnője akár a darab nélkül is életképes emberábrázolás, ahogy Gombos Judit ronda, vaksija is egy egyszemélyes kabaréjelenet. Császár Gyöngyi az anyós szerepében, Mészáros István inasként, Balázs Péter pedig az ügyeskedő, nevető harmadik férjként befutó úr szerepében hozzák a legjobb formájukat.
A bérleten kívül műsorra tűzött Imádok férjhez menni a Szigligeti Színház bátor kísérlete. Kiderül, hogy a többségében évtizedek óta bérlettel rendelkező nézőket, illetve az alkalmi színházlátogatókat rá tudják-e venni, hogy elégszer megtöltsék a nézőteret. A színészek és a jelmeztervező – férfi szemmel is – álomszép ruhái alapot teremtenek a sikerhez. Így már csak az a kérdés, hogy a fizetőképes kereslet valóban ilyen darabokra vágyik, illetve a bérletesek által elkényelmesített, ám nélkülözhetetlen marketing képes-e felnőni a feladathoz.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
