Osztom azt a nézetet, hogy a városok szerkezete olyan, mint egy élő szövet, ami folyamatosan változik, alakul, igazodik az igényekhez és a lehetőségekhez. Továbbá eszem ágában sincs azt hirdetni, hogy minden régi házat meg kell őrizni, nem szabad bontani, újat alkotni. És még a vállalkozás szabadságát se vonnám kétségbe, aminek köszönhetően mindenki azt csinálhat a saját tulajdonával, amit akar és tud. Szóval nem állítanék fel olyan szabályokat, hogy el a kezekkel mindentől, ami régi, és olyannak őrizzük meg Szolnokot, amilyen jelenleg.
Ugyanakkor vérzik a szívem minden régi házért. Főleg a nagyjából a két folyó, az Ady Endre út és a Kápolna út-Gábor Áron tér által határolt belvárosban. Ugyanis, ha ránézünk a Szolnokról a hatvanas évek elején készült légi felvételre, azt látjuk, hogy a háború előtti város nyomai már csak a fentebb említett területen fedezhetők fel. Azon túl, a hatvanas évektől kezdődően, szisztematikusan el lett pusztítva szinte minden, ami 1945 előtt épült. Beleértve az utcák nyomvonalát is. Hogy helye legyen annak az új Szolnoknak – panelházakkal, szalagházakkal, szocreál épületekkel -, amit ma ismerünk. Ezért azt gondolom, hogy minden ház, ami még áll a háború előtti időkből, legalább annyit megérdemelne, hogy mérlegre tegyük az elpusztítását.
És mondjuk, gondolkodjunk el azon, hogy az adott háznak van-e építészeti értéke. Egy olyan városban, ahol a XIX. század első fele előtt felhúzott épületből tíz darab sincs. Ahol a múltat az 1867 és 1940 közötti házak jelentik. Amelyek hűen tükrözik annak a szűk évszázadnak a városi gondolkodását, az itt élők lehetőségeit, kis túlzással a két „aranykor” eredményeit. Sajnos nem tudok pontos számot mondani, hány ilyen házunk van még. Talán száz-százötven. Az azonban biztos, hogy számuk évről évre csökken.
Mert a helyi viszonyok között mérlegelt építészeti érték mellett úgy tűnik, azon sem gondolkodik el soha senki, hogy egy ház kultúrtörténetileg, netán helytörténetileg is jelenthet valamit. Ki vagy kik építették, lakták, mi minden történt benne? Szegényebbek leszünk attól, ha elpusztul a város néhai polgármesterének, az egyik legsikeresebb vállalkozójának az otthona? Persze, ha létezése alatt sem tudtuk róla, hogy milyen értéket képviselt, és ezt a városlakóknak se mondta el senki, akkor kisebb lesz majd a hiányérzet, könnyebben felejtjük el a sárga téglás, díszített homlokzatú házat.
Ami lassan ki is lóg az utcaképből, hiszen az elmúlt ötven évben a társai már átadták a helyüket az adott kor társasházainak. Mert senkit sem zavart, hogy milyen eklektikus utcakép jött így létre. Amin csak a fák segítenek, amelyek növekvő lombkoronájukkal eltakarják mindazt, amit a józanésznek nem sikerült. Ám azon nem segíthetnek, hogy miközben az adott ház majdnem egy évszázadon keresztül csak két-három család otthona volt, olyan épül a helyére, amely hat-nyolc családnak biztosít lakhatást. Miközben a parkolók száma, a közművek kapacitása semmit sem változik.
A város egy élő szövet, amit nem lehet hibernálni. Nem minden régi ház őrizhető, őrizendő meg. A régi helyén akár szebb és értékesebb is születhet. Lehet, hogy a közműveket még nem járattuk csúcsra. És rajtam kívül már senkit sem érdekel egy-egy eltűnő ház és néha lakóinak története. Mert Szolnok így épül. A pénz és a remélt haszon előtt fejet hajtva. Darabokban és nem egészben gondolkodva. Nekem fáj, de nem vagyunk egyformák, és még csak azt se mondom, hogy nekem van igazam. Mert mi az igazság, amikor egy régi házról illetve a helyén kialakítható üres, építési telekről beszélünk?
