Vidéki színházban még nem láttam olyat, hogy az előadás végén hosszan és állva tapsol a közönség. Kecskeméten, a Meseautó tapsrendjénél nemcsak a szemem láttára történt, de csatlakoztam is. Szente Vajkék ugyanis vállalhatóan, profin és szórakoztatóan zenésítették meg a klasszikus Meseautót.

A maga hat kilométerével Szolnok leghosszabb utcája, aminek a végét nem könnyű megállapítani. Az azonban biztos, hogy valamikor a legtöbb embernek ezen a közterületen volt a munkahelye, és talán itt állt a legtöbb gyárkémény is. Nem szép, de hogy van pár különlegessége, az biztos.

Ezt a felségsértéssel felérő, valamikor 1966 után készült képet már csak a poén kedvéért sem szabad kihagyni. Arról nem is beszélve, hogy a fotó úgy mutatja a Kossuth tér városháza felőli oldalát, ahogy már nem sokkal később sem lehetett látni.

Volt egyszer egy Jászkunság című periodika, amely 1954-2012 között adott teret a megyéről szóló, többnyire tudományos értekezéseknek. Hét esztendeje ugyanezen a címen már csak évkönyv jelenik meg, de az legalább annyira szól Szolnokról, mint a megyéről. Sokszínű kiadvány a hetedik.