Az idei Szolnok napi rendezvények bebizonyították: ez egy karakán város. Ahol persze könnyen kellemetlen helyzetbe lehet hozni bárkit, és ez tényleg egy vasutas település, ahol a legvasutasabb vasutas is dolgozik. Pár gondolat csak azokról az eseményekről, amikre eljutottam.

Zúgóval visszaduzzasztott folyó, kulturális negyeddé varázsolt vágóhíd. Toledo és Madrid. Haszontalanul ingadozó vízszintű Zagyva, üres telekké dózerolt ipari negyedek. Szolnok (is). Nem azt mondom, hogy külföldön kolbászból van a kerítés, de sok esetben ügyesebben gazdálkodnak a töltelékkel.

Talán már a Ságvári körúton parkolt az a világoskék Volga, amit egy 1963-ban Szolnokról Sopronba küldött képeslap őrzött meg. A bizonytalanság abból ered, hogy ilyen M21-es Volga akár már 1957-ben is várakozhatott a Tünde cukrászda előtt, akkor viszont még nem a körúton csak az úton.

A hosszúra nyúlt XIX. század utolsó pillanatát örökítette meg ez a festett, szolnoki képeslap, amit aztán már a rövid, ám annál viharosabb XX. század első őrületében küldtek Szolnokról Nagyváradra. Ha valamire, akkor a Tisza-partján álló három templomra, mint az el- és befogadás, a vallási és kulturális sokszínűség jelképére ma is büszkék lehetünk a város múltjából.