Vajon mi lehetett az a Mariházi társulat? Honnan hozták és hová vitték az ifjú Macskásyt? Aki Szolnokig kényelmesen utazott, majd társaival bement a városba, hogy ott a korzózókat szemléljék. Három nap híján négy évvel az első világháború kitörése után.
Meglepő titkokat tudnak őrizni a régi képeslapok. Lehet, hogy csak nyomdahiba, lehet, hogy van rá okos magyarázat. Mindenesetre elsőre elég érdekes ennek a képeslapnak a kiadója: Kiss Margitné (?) dohánytőzsde, Szolnok. Nem a dohánytőzsdével van a probléma, az nagyjából érthető, mondjuk azt: dohányboltos, dohányáru kereskedő. A cégtulajdonos neve a furcsa. Nem én írtam el. Ha valaki, akkor az a nyomdász, aki bő száz évvel ezelőtt ennek a festett képeslapnak a hátoldalát kiszedte. És nem tűnt fel senkinek az elírás, hiszen a lap forgalomba került, különben nem adhatták volna postára 1918. június 26-án. Persze az is lehet, hogy csak a mából nézve furcsa a Kiss Margitné. Ha valaki tudja a megoldást, kérem, árulja el!
Az anziksz képes fele egyébként különlegesen szép kivágásban mutatja a Szolnoki Művésztelepet és Radnai Béla Damjanich-emlékművét a Zagyva felől fotografálva. Ez utóbbi miatt biztosak lehetünk abban, hogy a felvétel csak 1912 után készülhetett, hiszen a carrarai márványból készített négyalakos alkotást az év március 19-én leplezték le. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy maximum egy-két évvel az avatás után készülhetett a fotó, hiszen a növények még viszonylag kicsik, és a kavicsos sétány is elég rendezett. Illetve nem gondolnám, hogy a háború éveiben nagyon lett volna lehetőség hasonló fotók készítésére. Bár, ki tudja?
Az azonban biztos, hogy a színezésre használt felvételből csak egy állhatott a kiadó rendelkezésére, ugyanis a szobor előtt – a mai lépcsőnek még nyoma sincs – két, hosszúszoknyás nőalakot is ki lehet venni. Háttal a fotósnak. Akiket nyugodtan bele is festhettek volna a zöld és a piszkosszürke háttérbe, soha senki nem vette volna észre. A nagyon ügyes kezű retusőr azonban meghagyta őket, ha már ilyen alapanyag került a kezébe. Ami, mint utaltam rá, nagyon szépen komponálva mutatja meg az emlékművet, a művésztelepet és a bohém művészek által felépített szolnoki várromot. Aminek tetejében kilátó, alsó részében pedig borozgatásra alkalmas „pince” volt eredetileg. De szögezzük le ismét: semmi köze nincs még az utolsó szolnoki várhoz sem.
Ez a képeslap egyébként nagyon szépen illeszkedik a Szolnokról az első világháborúban küldött lapok sorába. Szolnok vasúti csomópont szerepe miatt a háború kitörésének pillanatától rengeteg lapot küldtek a városból – és a városról – a frontra induló vagy onnan már hazatérő katonák, szerte a Monarchia területére. Úgy gondolom, hogy az ifjú Macskásy úr is katonaként utazhatott át Szolnokon 1918. június 25-26-án, legalábbis erre utal az a félmondata, hogy „hajnalban megyünk tovább, ha visznek”. Talán fiatal tiszt lehetett, akit Békéscsabán várt haza özvegy édesanyja, ugyanis üzenetében arra is kitér, hogy „kellemesen és kényelmesen” utaztak. Ráadásul arra is lehetősége volt, hogy a városban töltse a délutánt és az estét. Mert, mint írja: „benn a városban szemléljük a korzózó közönséget”. Csak jelzem: a háború negyedik évében járunk, közel a teljes összeomlás, ám ezek szerint 1918 kora nyarán, Szolnokon még korzózni lehetett. Arról nem is beszélve, hogy valamiféle színi előadást is rendeztek június 25-én a városban, hiszen Macskásy úr a következőket is írja: „este a Mariházi társulat művészetében fogunk gyönyörködni”. Hogy ez milyen társulat lehetett? És hol tarthatta az előadását? A városi színházban, netán a Nemzeti nagyszálló báltermében, vagy a Megyeháza dísztermében, esetleg valamelyik fogadó kerthelyiségében? Mindez számomra még titok.
Az azonban biztos – és nem bírom megállni, hogy ne írjam le újra -, az első világháború egészen különös lenyomatát adják a Szolnokon postára adott katonalapok. Látleletek Szolnokról, a város háborús hétköznapjairól, a katonák gondolatairól, és főleg a Monarchia kiterjedéséről. Hány nemzet katonája vonulhatott át abban a négy évben Szolnokon? Talán ez a legnagyobb titok.
