A Szapáryn, a néhai Nemzeti nagyszálló előtt, a buszmegállóban láttam meg az autót. Azt hiszem, utasai közül valakinek a dohányboltban akadhatott dolga. A közelben tényleg nem volt üres parkoló. Viszont busz sem járt arra. Tehát a fekete limuzin a buszoknak hagyott helyen vészvillogott.
"Az én üknagyapám 48-as honvéd volt. A császáriak ellen harcolt. Az egyik csata helyszínén szobrot is állítottak neki". Gondosan formált betűk Balázs Pál 2. osztályos tanuló füzetében. Rejtély, bizonyos dolgok miért őrződnek meg évtizedeken keresztül, mások meg, hiába sokkal fontosabbak, úgy tűnnek el, hogy csak a feldolgozhatatlan hiányukat hagyják hátra.
Iszonyatos veszekedés lett abból, amikor a miniszterrel készült híradós riport után Zsiráf felugrott a tévé elől, és kijelentette: be kell mennie a városba. A ballagás előtti éjszaka miatt szóba sem jöhetett, hogy megkapja a családi Wartburg kulcsait. Az anyja majdnem sírt, hogy másnap még írásbeli érettségi, ilyenkor már nem lehet bandázni.
A pucér férfi a Tisza szálló főbejáratán rontott ki. Nem nézett rám, rémülten rohant a színház mögötti utca felé. Aztán egy másik, de felöltözött férfi vágódott ki az épületből. A pont akkor odaérő Trabantnak satufékeznie kellett. A férfi átgurult a motorháztetőn, de felugrott és eltűnt a sötét ködbe burkolózó Szigligeti utcában.
Vacogva vártam a villamost a szolnoki állomás előtt. A langyos őszből hirtelen lett mínuszos tél. A Jubileum téri emlékmű takarásában visítva csiszolták egymást a belváros felől forduló szerelvény kerekei az öreg sínekkel. Megvártam, amíg leszálltak a vonatokhoz rohanó diákok, a munkából hazatérő környékbeliek, aztán ráérősen felkapaszkodtam az évtizedek óta szolgáló, szolnoki kékre és sárgára festett járgányra. A középső forgó előtt ültem le egy hideg székre.
