A fiatal eladólány a visszajáróval bajlódott, miközben a vállával a fejéhez szorított telefonba káromkodva küldte el az anyjába a vonal túlsó végén lévőt. A vele szemben álló, rendszeresen ott vásároló vasutas elmosolyodott. Ha a lány csak egyetlen pillanatra is ránéz, talán észreveszi a kaján vigyor üzenetét: a férfi pontosan tudja, miről lehet szó, és neki se lenne ellenére a dolog, csak nem mer előhozakodni vele.
A postánál mindig lesz üres kempingbicikli. Mondogatta a fizikatanárunk, amikor sokadig kérdésére se tudtunk válaszolni. Ő adta az ötletet érettségi után, hogy ha már nem vettek fel egyetemre, pár hónapra beállok kézbesítőnek. Azonnal megkaptam a zöld postáskerékpárt. Először mindenfelé helyettesítettem, aztán enyém lett a Czakókert, mert nyugdíjba ment a postása.
A szüleim arra tanítottak, hogy hazudni nem szabad. A gyerekeimet arra nevelem, hogy mindig igazat mondjanak. Ma még csak egy órája dolgozok, de egyetlen igaz mondat nem hagyta el a számat. Ami nem lenne baj, ha csak magamban beszélnék. Vagy talán elnézhető, ha csak az irodában felbukkanó kollégákkal kellene szót váltanom. Ám nekem egy mikrofon van a szám előtt.
- Negyedszázadot késett - szólalt meg valaki a feje fölül, az évek óta bezárt Nemzeti szálló koszos lépcsőházában. Simai András megtorpant, felnézett, de a szolnoki éjszaka félhomályban semmit sem láthatott. A közel százhuszonöt évet látott korlátba kapaszkodott, a por mégsem mozdult.
A Kolozsvári-híd tetején lassított az autóval. Alattuk, Pest felé egy kórházvonat robogott át. A másik irányba meg egy hadianyaggal megrakott szerelvény vágtatott. „Csapataink harcban állnak.” Amikor három éve a Főméltóságú Úrral ünnepelte a híd átadását, nem gondolta, milyen messze kerülnek egymástól. Annyira, hogy most a legfontosabb: biztonságba helyezni a lányát.
