A zöld zsigás, szövtaxis kártyanaptár miatt majdnem bőgtem. Franciska nénivel azonban nem lehetett ellenkezni. Két hibát követtem el. Elfelejtettem váltócipőt vinni, és tanítás előtt kipakoltam a pad tetejére az új naptáraimat. Franci mama mindnyájunknál nagyobb gyűjtő volt. Igaz, egyedi módon gyarapította kollekcióját az alsó tagozatosok körében.
Hétfő reggelre eltűnt a szolnoki városháza. Pontosabban a Kossuth tér és a Táncsics utca sarkán lévő telken nem maradt más, csak némi építési törmelék meg teherautó nyomok az elegyengetett, sáros talajon. És az a szakadozó borítású fémkerítés, amit még péntek délután húztak az épület köré. Nehezen derült ki, mi is történet az épülettel.
A kilenc év körüli srác volt az egyetlen, aki odajött, és megkérdezte, miben segíthet, miután elhasaltam a bringámmal. Nem tudtam válaszolni. A meglepetéstől, vagy inkább a csontjaimban és a bőrömön érzett fájdalomtól. Óvatosan lehámozta rólam a bicajt, a közeli padhoz tolta, majd visszajött és felsegített. Negyven év lehetett köztünk, de jólesett, és kellett is, hogy megtámaszkodhattam törékeny testén.
A cukorgyári lakótelepen rohant felém feldúltan a munkásruhás férfi. Az autóhoz érve elhajította az addig maga mellett tolt ócska kerékpárját, majd feltépte a Zsiguli ajtaját. "A vasútállomásra, de sebesen!" Lehelte alkoholosan arcomba. "De hát, én tanulóvezető vagyok..." Nyökögtem.
Kevés bába volt, aki úgy imádta az újszülötteket, mint Malvin néni. Ahogy anyából se nagyon találnánk másikat, aki annyira gyűlölte egyetlen lányát, mint Árvay Malvin. Akik emlékeznek rá, azt mesélik, ma is ott van a szobra, ahol született, bábának tanult és egész életében dolgozott. Majd magányosan örökre elaludt.
