(Évzáró ismétlés: Ez az írás 2017. október 16-án jelent meg először.)
A városok egyik jellemzője, hogy egységnyi területen magas a lakók száma. Ez vagy úgy lehetséges, hogy viszonylag kis telkeken, kis alapterületű házakban élnek sokan – ez elsősorban a középkori, falak közé szorított városokra volt a jellemző -, vagy függőlegesen is kezd benépesedni a település, azaz sorra jelennek meg a mind magasabb lakóházak. Szolnok legsűrűbben beépített része a vár és a Tabán lehettek egykor, ám a XIX. századtól inkább a nagyobb telkek és a ritkább beépítettség volt jellemző a városra. Ez egészen a második világháborúig így volt, elég csak ránézni a város húszas évek végén készült térképére. Jól látszik, hogy a belvárosban és a Baross út mentén kisebb, míg a külvárosok felé haladva egyre nagyobb porták jellemezték Szolnokot.
Az emeletes lakóházak azonban csak a XIX. század második felében jelennek meg Szolnokon. A város legrégebbi ilyen épülete az Obermeyer Lajos által 1856-ban épített klasszicista stílusú, L alaprajzú lakóház, amely ma a Varga Katalin Gimnázium otthona. Erről tudjuk, hogy miközben földszintjén a bíróságnak és a postának is helyet adott, emeletein egészen a leánygimnázium beköltözéséig lakások voltak. De ugyancsak voltak lakások a ma, múzeumként funkcionáló Magyar Király Szállóban, sőt az 1884-ben átadott Városháza épületében is. Sokáig inkább a palota jellegű emeletes házak – a Szabadság téri Gyömörrey-ház, a Kossuth utcai Kintzler-ház – vagy bazárok – pl. Kindlovics a Szapáry sarkán – épültek, és csak a XX. században jelennek meg a más városokra is jellemző, klasszikus bérházak. Ilyeneket találunk a Szapáry páros oldalán, ilyen volt egykor a Népbank épülete, de erre gyönyörű példa a Dózsa György út sarkán álló biztosítós bérház vagy éppen a Jászkürt utca 2. számú épület.
Nagyarányú lakásépítés azonban csak a második világháború után indult a városban. Bár a cukorgyár és a papírgyár építtetett kisebb lakótelepeket a gyárakhoz közel, az első komolyabb ilyen beruházások a Városmajor út mentén indultak a negyvenes évek végén. A háború után egyre gyorsabb ütemben zajló iparosítás hatalmas lendületet adott a lakosság emelkedésének, amihez nehezen tudott igazodni a szolnoki lakásépítés. A Vosztok után a Ságvári körút következett, majd a hetvenes években a Mátyás király út környéke, az Ady Endre út és a Móra Ferenc út, illetve ezzel párhuzamosan a legnagyobb beruházás, a Széchenyi lakótelep felépítése. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a hetvenes években elindultak a kertvárosias részeken a családi házas építkezések, illetve a belváros régi házai helyén kezdtek megjelenni a társasházak, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy 1989-re közel 30 ezer lakás volt Szolnokon. Ami egyben azt is jelentette, hogy majdnem 3 fő lakott minden szolnoki otthonban.
Ehhez képest meglepő, hogy a rendszerváltás után bár közel 10 ezerrel csökkent a város lakossága, mégis majdnem ötezer új otthon épült. Úgy, hogy lakótelep építés már nem zajlott a városban, csupán egy-két tíz lakásosnál nagyobb bérház épült – például Szandaszőlős központjában. Viszont beépült a Kaán Károly út környéke, Szandán több korábbi szántóföld, és lépten-nyomon új társasházak jelentek és jelennek meg a tágabban vett belvárosban is.
Mindennek köszönhetően a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint az év első napján, Szolnokon 34.724 darab lakás volt. Érdekesség, hogy ebből 253 darab a városhoz tartozó hat külterületen – Alcsipuszta, Alcsisziget, Besenyszögi út, Piroska, Tenyősziget és Ugar – található. Ugyanakkor az országos tendenciákat ismerve, és az ingatlan eladó táblákat figyelve biztosak lehetünk abban, hogy miközben sorra épülnek az új társasházak, Szolnokon is egyre több az üresen álló ingatlan és lakás.
