Mit kereshetett Szolnokon 1900. június 28-án az az öt fiatalember – közülük legalább hárman valamilyen doktorok -, akik fontosnak tartották, hogy közös képeslapon küldjék üdvötletüket Térey Sarolta kisasszonynak. Mit szólhatott ehhez a mama?
Képzeljük el a pillanatot, amikor a dualizmus virágkorát élő főváros budai várnegyedének Tárnok utcai házába 1900. június 29-én becsönget a Magyar Királyi Posta alkalmazottja! A viszonylag jól kereső, nyugdíjra jogosult állami postai altiszt tiszteleg, majd a ház urának, vagy ha kicsit jobban megy, a cselédnek átadja az aznapi postát.
Letűnt kor. Amikor még becsöngetett a postás a küldeményekkel. Amik még nem reklámújságok és számlalevelek voltak, hanem valódi újságok, személyes hangú levelek és üdvözleteket hozó képeslapok. Amikor a fiatalemberek még nem a Facebookon posztolták, hogy merre járnak a világban, és ott kire gondolnak.
Képzeljük el, amint a Tárnok utca 7. számú házban Térey nagyságos asszony kezébe kerül a posta, amiből kihullik egy fekete-fehér képeslap! Téreyné – aki a háztartás vezeti, meleg ebéddel várja haza férjurát, gondoskodik csemetéi megfelelően erkölcsös neveléséről – először a lap képes oldalát kezdi nézegetni. Elegáns klasszicista épület, előtte frissen ültetett fák, jobb sarokban konflis. Magában talán meg is állapítja, hogy ez a pár évtizede még jelentéktelen, poros kis Szolnok is fejlődésnek indult, tessék már Megyei Kaszinója is van. Azt persze nem tudja, hisz Budán él, hogy ez az ékszerdoboznak is beillő épület alig hat évvel korábban készült el. Azt viszont talán megállapítja magában, hogy érdemes lenne leutazni Szolnokra, ami mégsem lehet olyan rossz hely, ha saját udvari fényképésze is van, valami Szigeti H. Mosolyra is húzódik a szája, amint bogarászni kezdi a lap alján lévő aláírásokat: vajon ki küldhetett Szolnokról üdvözletet nekik.
Csak ezután fordítja meg a lapot, hiszen tisztában van azzal a szabállyal, hogy a túloldalán csak a bélyeg és a címzés lehet. Írt már ő is néhány képeslapot – legutóbb talán éppen Abbáziából, ahová a Déli pályaudvarról kényelmes vonattal utazott az egész család nyaralni -, így tudja: a nem képes oldalra tilos írni.
És már halljuk is, amint családját óvó anyaoroszlánként felbődülve hívja magához Sarolta nevű, eladósorban lévő leányát. Sarolta belépve a polgári otthon világos nappalijában, érzi, hogy a kedves mamát sikerült valamivel nagyon felbosszantani. De vajon mivel? Jobb kezében képeslapot tart, amivel idegesen ütögeti jobb kézfejét. Szeme szikrázik. „Sarolta, mi ez?” Teszi fel a kérdést, és lánya elé dobja a Szolnokról érkezett anzikszot, aminek ő a címzettje, aláírója pedig öt fiatalember. Sarolta előbb elsápad, majd elpirul?
Legyünk jóindulatúak! Bízzunk abban, hogy a Saroltát kellemetlen helyzetbe hozó öt fiatalember egyike tudta a kötelességét, és mondjuk a következő nyáron asszony lett a lányból. Gyermekeik a virágzó Monarchia utolsó éveiben születtek, a férj nem veszett oda Isonzónál, túlélték a forradalmakat és a húszas években hasonló szigorral fogták gyermekeiket, mint 1900 nyarán Saroltát Térey mama. Aki a húszas években már persze mindig az unokái pártján állt, és egyetlen alkalmat se hagyott ki, hogy felemlegesse azt a bizonyos szolnoki képeslapot, amit öt fiatalember küldött az anno szépreményű Sarolta kisasszonynak.
