– Utólag már sorsszerűnek tűnik, hogy megpályáztam a Móricz-ösztöndíjat. Aztán el is feledkeztem róla, amikor jött az értesítés, hogy nyertem. Nagy pénz volt az számunkra, úgy éreztem, azzal már át lehet költözni. Az egyik haveromnak a felesége angoltanárként itt dolgozott Szolnokon a Varga Katalin Gimnáziumban. Ők hívogattak, hogy jöjjek. Telefonáltam az akkori igazgatónak, és ő örömmel fogadott, azt mondta, a magyartanítás mellett egy diáklapszerkesztőre is szükség lenne. Egyenesen ebbe a lakótelepi lakásba költöztünk. Ezzel életemnek egy újabb periódusa kezdődött. Szolnok, különösen a Széchenyi-lakótelep akkor még nem így nézett ki. Lepusztultnak hatott az egész, ugyanakkor érdekes látványt, hangulatot nyújtott. De nekem kezdettől tetszett nemcsak a lakótelep, hanem Szolnok is. Szeretek itt élni. Újvidék és Szolnok hasonlít egy kicsit.

– Mennyire mások az itteni emberek?

– Felfigyeltek ránk, amikor ideköltöztünk. Seprősi-Czárán Gyuri rögtön interjút készített velem a Telegráf hetilapba, Körmendi Lajos pedig a megyeibe írt rólam kis jegyzetet. Jóérzéssel töltött el. Veled, frissen megjelent köteted bemutatóján találkoztam először, s szinte megismerkedésünk pillanatától azon kezdtünk el tanakodni, mit lehetne tenni Szolnok irodalmi életével. Ebből a nagy tanakodásból lett később az Eső (melynek évtizeden keresztül voltam az olvasószerkesztője), több közösen szerkesztett könyv, sok-sok író-olvasótalálkozó, lapbemutató, meghitt beszélgetések irodalomról, az élet dolgairól.

– Tanárnak készültél, s a kényelmes kiadói állás után egyszerre a tanítást is megkaptad.

– Az első óráim egyikén Arany János Ősszel című versét kellett tanítanom. Alaposan felkészültem, de a lányok más osztályokból is hírét vették, hogy fiatal tanár érkezett, s megtelt a terem. Akkor szembesültem vele, nem elég tudni az anyagot, a tantermet is uralni kell. Küzdelmes idők jöttek, s nagyon hosszú folyamat eredményeként tudtam elérni, hogy tűrhető fegyelem legyen az óráimon. Arra viszont rájöttem, hogy a tanárság nem azonos a végzettséggel, a tanár az lesz, formálódik.

– Szeretsz tanítani

– Nagyon. Nincs két egyforma óra, s izgatnak a kommunikációs helyzetek, amelyeket a tanórák jelentenek. Azt szoktam mondani, nem akarok unatkozni a saját órámon. De minden óra külön kaland. Hamar feltűnt, hogy a Vargában sok a tehetségesen író, rajzoló gyerek. Próbáltam magam köré gyűjteni őket. Jó néhány évig önképzőkört vezettem. Írtuk, szerkesztettük a Vargánya című diáklapot, s már kilencvennégyben összeállítottam egy diákantológiát Vargaműhelytitkok címmel, amit Körmendi Lajos előszavazott. Félig-meddig ennek a folytatása a gimnázium fennállásának nyolcvanadik évfordulójára tavaly kiadott Varga-antológia, melyet Kovácsné Boros Zsuzsanna kolléganőmmel állítottunk össze.

– Vannak, akiket te indítottál el a pályán?

– Idetelepülésem idején tanítottam Benedek Bulcsút, aki összehozott az akkor már egyetemista bátyjával, Szabolccsal. Rövidebb prózákat hozott, később kiderült, hogy már gyerekként is írt regényeket. Első regénye, A Nagy Degeneráció megjelenése után tanácsoltam neki, próbálkozzon történelmi témájú regények írásával. Hogy ezért vagy sem, de eddigi művei azt mutatják, a történelem igencsak foglalkoztatja. Haklik Norbertet nem tanítottam, az önképzőkörbe járt. Nem tűnt írókarakternek, de rengeteg Kinget olvasott. Szerintem tőle tanult meg írni. S ami fontos, hogy hagyta magát formálni, alakítani, nem úgy, mint például Mrena Juli. Juli nem engedett beleszólni a verseibe, mindennek úgy kellett maradnia, ahogyan ő megírta. Aztán volt még egy nagyon szuverén egyéniség, Molnár H. Magor. Balogh Orsolya pedig ígéretes prózát írt. Kerepeszki Robinak meg is jelentettünk egy sci-fi regényét még az érettségije előtt. Két éve érettségizett egy kedves tanítványom, az igencsak tehetséges Szutorisz Szabolcs, aki azóta jobbnál jobb verseket ír. Érdekes műhely a Varga, sok tehetséges diákkal, de meggyőződésem, hogy szinte minden középiskolában akadnak hasonlóan tehetséges fiatalok, csak meg kell találni őket, oda kell rájuk figyelni, biztatni kell őket.

– Mióta Szolnokon élsz, mintha látványosan kevesebbet írnál.

– Az elhallgató írók sem feltétlenül tudják, miért hallgatnak el. Én is csak találgatom, miért írok nagyon keveset. Azt hiszem, valami alapvetően megváltozott. Eltűnt körülem az értő-éltető közegem. Nem érzem, hogy írnom kellene, sőt meglehet, a becsvágyam is mérséklődött. Nem kell feltétlenül elégnie a költészet oltárán. Ha nem ír, nem ír.

– Tizennyolc éve élsz itt. Összejönne egy kötetre való írás a szolnoki munkáidból?

– Rajtad és egy-két emberen kívül Magyarországon nemigen ismerik, mit csináltam odaát. Ez magyarázza, hogy amikor tíz éve összeállítottam egy vékonyka kötetet, A hely grammatikáját, néhány régi versemet is belevettem, mert az itteni közönség egyszerűen nem ismerhette őket. Esszéket, kritikákat, jegyzeteket tartalmazó kötetem, az Olvasólámpa hasonlóan állt össze. Michelangelo azt mondja, ugye, a kőben ott van a szobor, csak meg kell szabadítani önnön feleslegétől. Minden szövegben ott rejtőzik a költészet. Talán most ebből az irányból közelítek az íráshoz. Nem úgy ülök le dolgozni, hogy verset írok, hanem hogy „valamit”. A létezésem és az irodalom viszonyát gondolom újra.

– Szolnokról hová vágysz el?

– Sokszor eszembe jut Svédország. Elmenni, mondjuk, erdőkerülőnek. De Kanada is forgott a fejemben. Talán mert olyan tágas, nagy terek vannak arrafelé. S jó kimondani: Ka-na-da. Nem tudom, az álmok mikor foszlanak szét. Mikor múlik el az emberből a vágyódás, hogy más akar lenni, másutt szeretne élni. Szerintem az emberek többsége ki szeretne mozdulni saját élete keretei közül. Mert mindig ugyanazt az utat járjuk, mindig ugyanarra a buszra szállunk fel.

– Unod már?

– Unom a huszonnégyest. El tudod képzelni, hányszor buszoztam rajta ugyanazon az úton? Talán előveszem a kerékpárt. Mondhatnád, hogy az iskola is ugyanaz, viszont az mégis más, mert minden osztály, minden óra is más. Cserélődnek a generációk, a gyerekek. Hogy jobbak lesznek vagy rosszabbak? Ki tudja? S ki tudja, hogy fogok-e még verset írni?