Kéznél vagyok

Jó dolog lehet, ha a város irodalmi életének a motorja, egy irodalmi lap szerkesztője – aki elég jól ismeri a kortárs irodalmat -, ráadásul író-költő, elmegy egy gimibe magyart tanítani. Jenei Gyula, a szolnoki Eső című irodalmi lap szerkesztője ezt tette. Vele, beszélgettünk.

– Sokáig kollégiumi tanárként dolgozott. Tanított már magyart középiskolában?

– Keveset. A nyolcvanas évek közepén egy szegedi középiskolában, pár éve pedig a szolnoki Pálfiban voltam óraadó. Inkább sajtóztam. Különböző napi- és hetilapokba írtam, és rádióztam is.

– Hány órában, hány osztályt tanít?

– Teljes állásban dolgozom a Varga Katalin Gimnáziumban. Hat osztályom, illetve csoportom van; magyart valamint művészeti és gyakorlati kommunikációt tanítok. Utóbbi amolyan bevezetés az újság- és a kreatív írásba.

– Tudják a tanítványai, hogy nem egy „szimpla” tanárral van dolguk? Mennyire ismerik az irodalmi munkásságát?

– Szimpla tanár vagyok. Az, hogy szépirodalmat csinálok, folyóiratot szerkesztek, nem tesz jobb vagy rosszabb tanárrá. Arról meg fogalmam sincs, hogy a diákok mennyre ismerik az írásaimat. Néhányan biztosan rákerestek a neten kíváncsiságból, hogy miket ír az új tanár. Vannak, akik jelezték is, hogy olvastak tőlem ezt-azt, de nem hiszem, hogy a többség számon tartaná, hogy írok, s főleg hogy miket.

– Másként tanít, mint azok, akik nem szerkesztenek és írnak?

– Mindenki másképpen tanít, de hogy a másik hogyan, azt nemigen tudjuk. A szerkesztés, az írás annyit jelent csak, hogy viszonylag jártas vagyok a kortárs irodalomban. Mondjuk, szerintem nagyon fontos lenne, hogy a magyartanárok ismerjék a kortárs műveket. Szerencsére akadnak ilyen kollégák is.

– Mennyire tudja a kortárs irodalmat bevinni órákra? Lehet szabadulni az évtizedes kánonokból?

– Igyekszem bevinni, a tanügyi kánonból kiszabadulni azonban nemigen lehet. Van egy törvényileg meghatározott követelményrendszer, amihez tartani kell magunkat. Viszont számos hivatkozási, kapcsolódási pont, intertextus van. Ezeket be lehet, sőt be is kell mutatni a diákoknak. A játékot kellene, hogy megérezzék, ahogy a hagyomány és modern találkozik, ahogy szövegek beszélgetnek, feleselnek egymással. És közben olyasmiről szólnak, ami számukra is kérdés.

– A neten felnőtt, mobilos nemzedéket meg lehet fogni egy hosszabb novellával, pláne regénnyel?

– Nemzedékekről nehéz beszélni. Akadnak nagyon tehetséges, felkészült diákok, akik szeretnek, s szoktak is olvasni. S vannak, akiket nem érdekel az irodalom. De ez régen sem volt másként. Még arányaiban sem nagyon. Az olvasás pedig önmagában nem érték. Ismerek rendes embereket, akik nem olvasnak, s művelt gazembereket is. Engem sem érdekel minden. Nem veszem személyes sértésnek, ha a diákjaim nem rajonganak az irodalomért. Valamilyen szinten viszont el kell sajátítaniuk a tananyagot, hiszen érettségiznek belőle.

– Olykor fellángol a vita a kötelező olvasmányokról, hogy olyasmiket kell ma is olvasni, mint 20-30-40 éve. Venne be új könyveket a kötelezők közé?

– Vennék be. És hagynék el. A kötelezők némelyikével nem megszerettetni, inkább megutáltatni lehet az irodalmat. Mert nehézkes olvasmány. Lehet, sosem volt jó, csak jellemez egy (irodalmi) korszakot. Mint minden, a könyvek sem feltétlenül valós értékeik miatt kerülnek a kánonba, lettek és lesznek divatosak (régen és ma is), hanem egyéb szempontok alapján. De az ízlés is változik. A szokások. Száz évvel ezelőtt Jókai remek olvasmány lehetett. Azóta viszont annyi kitűnő regény született, az élet, az olvasásra fordítható idő viszont véges – úgyhogy szelektálni kell. Ha üres időmben könyvért nyúlok, nem Zrínyit, Katonát vagy Jókait veszem le a polcról én sem.

– Lát a diákjai között leendő Eső-szerzőket? Írnak még verseket a mai diákok?

– Naná, hogy írnak! És némelyik nagyon ügyesen. Eddig is asszisztáltam már jó néhány diák költői, írói indulásnál. Ám ők valószínűleg nem a tanárt, hanem a versírót, szerkesztőt látják, keresik bennem. Hogy tanárként is dolgoztam és dolgozom, lehet, hogy csak annyit jelent: kéznél vagyok.

K. B.

„Zenés darabokban jobban érzem magam”

Harna Péter a Szolnoki Szigligeti Színház színésze tavaly hatalmas sikert aratott a Bál a Savoy-ban komikus főszereplőjeként, és már idén is sok darabban mutathatta meg tehetségét. A Sárga liliomban, a Kaktusz virágában és a nemrég debütáló S.Ö.R.-ben is játszik.

– Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a színészettel?

– Pesti vagyok, úgyhogy ez még Kispesten történt. Tizenhárom éves koromban az egyik barátom elém állt és azt mondta, hogy jár egy színjátszó csoportba, menjek el megnézni a hétvégi előadásukat. Elmentem, megnéztem és minden eldőlt. Az egész magával ragadott. A barátom ott rögtön bemutatott a csoport vezetőjének, úgyhogy pénteken már mehettem is próbára. Énekelni tudtam, hiszen jártam énekkarba, szolfézsra, ami számított. Éveken keresztül jártam oda és nagyon szerettem.

– Hogyan lett Pestből Szolnok?

– Amikor úgy döntöttem, hagyok az amatőr színjátszással, felvételiztem a Theatrum Színiakadémia hároméves képzésére. Ott ismerkedtem meg Ónódi Gáborral, aki most szintén Szolnokon játszik. Barátok lettünk, aminek lassan már tizennégy éve. Ő dolgozott akkor a mostani igazgatóval, Balázs Péterrel és a művészeti vezetővel, Kiss Józseffel Pesten. Valamiért nem ért rá az egyik előadásra, és engem ajánlott maga helyett beugrónak, egy-két kabaréjelenetbe kellett beállnom. Ott bemutatott nekik, és a következő nyáron újból együtt dolgoztunk, majd meg még pár alkalommal. Aztán az egyszer csak csörgött a telefon, és hívtak bennünket Gáborral Szolnokra. Mi pedig jöttünk.

– Különböző darabokban játszol Szolnokon. Musicalektől kezdve az operetteken át egészen a komolyabb drámai darabokig. Melyik a kedvenc stílusod?

– Zenés darabokban jobban érzem magam, ezért azt mondom, hogy operett és musical. Választani nem igazán tudok. Például játszottuk a La Mancha lovagja musicalt, abban is nagyon jól éreztem magam, de a tavalyi Bál a Savoyban című operettben sokkal nagyobb szerepem volt, igazi komikus főszerep. De ott van például a Made in Hungária, ami nagyon nagy siker volt és nagyon szerettük játszani. Mindegyiket valami másért szerettem. De igazság szerint, ha megszólal a zene, a lábam előtt a harmincfős zenekar, onnan már mindegy.

– Van kedvenc darabod?

– Sok volt itt Szolnokon, szerencsére, kisebb-nagyobb szerepekkel egyaránt. De idén például játsszuk a Sárga liliomot, amit nagyon szeretek. Ez egy komoly és aktuális darab, amiben egy ügyvédet játszom, aki szerelmes a főhősnőbe. De ott van a tavalyi Made in Hungária, ott öten voltunk főszereplők, azt is nagyon szerettem. Nem a szerep nagysága miatt, hanem mert egy jó csapatmunka volt, és a végeredményre is büszkék voltunk.

– Van egyáltalán kedvenc szereped?

– Azt gondolom, mindenkinek van, aki színpadon játszik. Valami, ami igazán közel áll a szívéhez, a testalkatához. És mindenkinek vannak dédelgetett álmai ezen a pályán. De igazság szerint ez csak egy bizonyos korig fontos az embernek, aztán megtalálja a szépséget mindenben. Egy pici szerepben is ugyanúgy meg lehet találni az érdekességeket, mint egy nagyobban. Azt szokták mondani, hogy a nagyobb szerep könnyebb, abból a szempontból, hogy több lehetőséged van egy darabon belül a javításra. Mint például a Rómeó és Júliában, Rómeó szerepe egy bizonyos szemszögből könnyű, egy bizonyos szemszögből nagyon nehéz. Hogy miért? Végig kell építkeznie egy darabon keresztül, ugyanakkor pedig van javítási lehetősége. Ha például az első egy-két jelenetben nem úgy sikerül a játék, ahogy a színész akarja, akkor még mindig van lehetőség jobbá tenni a darab folyamán. Egy kisebb szerepben erre nincs sok esély.

– Beszéljünk a Shakespeare Összes Röviden című darabról, vagyis a S. Ö. R.-ről. Hárman játsszátok Ónodi Gáborral és Mészáros Istvánnal. A darabban rengeteg az improvizáció és sokszor vonjátok be a közönséget is a játékba. Mennyire volt ez nagy kihívás?

– Nagy kihívás volt, hiszen a forgatókönyv, amit kaptunk, három brit színészre, három teljesen más karakterre lett kitalálva, mint amilyenek mi vagyunk. Az a három színész annak idején kitalálta a darabot, bemutatták, videóra vették és az alapján megírták a könyvet, mi pedig ebből dolgoztunk. Humoros figurák, de mások, mint mi, úgyhogy magunkra kellett szabni az összes helyzetet. Sok jelenetet végül nem raktunk bele, mert úgy gondoltunk, nem állnak jól nekünk, de bekerült sok másik, amit a rendezővel, Molnár Lászlóval együtt találtunk ki és illett a karaktereinkhez. Nagyon nehéz volt, mert csak öt hetünk volt rá. Az első két-három hét csak asztali próba volt és anyaggyűjtés, rengeteg Shakespeare-t kellett újraolvasnunk, érdekességeket, legendákat keresnünk. De nagyon jó és eredményes csapatmunka volt.

– Amikor én láttam, a közönség nagy részét diákok alkották, és egyre több diákcsoport vesz jegyet az előadásokra. Mit gondolsz, tetszik a darab a diákoknak?

– Nemrég mutattuk be, de előtte nyilvános próbákat tartottunk diákközönségnek, ami mindig zajos siker volt, nagy tapsot kaptunk. Úgy gondolom, hogy ehhez a darabhoz szükséges a közönség fogékonysága. Kell egy bizonyos fokú érdeklődés és érettség is, de minden várakozásunkat felülmúlta a siker. Nagyon sokáig próbáltunk közönség nélkül, viszont az emberek reakciói nagyon sokat tesznek hozzá az ilyen improvizációs játékhoz.

Czapár Boriszláva