2025.11.30. (vasárnap)

Ültessünk csemetéket!

Ültessünk csemetéket!

Dátum:

Gyerekeknek színházi előadást csinálni normális körülmények között is jóval nehezebb lehet, mint felnőtteknek szólót, amiknél a nézők többnyire betartják a konvenciókat. Az online gyerekelőadás pedig maga a színházi Himalája. Éppen ezért tisztelendő A beszélő fa című szolnoki előadás.

Az első gyerekszínházi élményem valamikor a hetvenes évek közepéről származik, amikor a Szigligeti az Óz a nagy varázslót játszotta, többek között Sebestyén Évával. Esküszöm, néhány jelenet képe a mai napig a fejemben van. Aztán a következő a Pinokkió, talán Ivánka Csabával a főszerepben, amiről pedig nem is annyira a képek, mint inkább hangulatok, érzések maradtak meg bennem. És utána kisiskolásként jöttek a rendszeres, szervezett színházlátogatások, amelyekről viszont már nemcsak színpadi, de nézőtéri élményeket is őrzök. Az utolsó talán az Emil és a detektívek lehetett, amikor már zavartak a fiatalabb nézők megnyilvánulásai. Csak amikor már „hivatásszerűen” néztem gyerekelőadásokat, akkor értettem meg, hogy ezek a nézőtéri zajok, bekiabálások, tetszésnyilvánítások vagy őszinte unatkozások az ilyen színház elválaszthatatlan részei. Azóta pedig azt gondolom, hogy aki egy különböző intézményből érkező, eltérő hátterű és életkorú gyerekseregből formálódó nézőtérszörnyet legalább kordában tud tartani, az joggal mondhatja el magáról, hogy színész vagy rendező.

És egyáltalán nem gondolom, hogy nézők nélkül könnyebb megcsinálni egy gyerekelőadást. A Jankovics Anna rendezésében decemberben kicsit újragondolt A beszélő fa című darab számítógépen való nézése közben ugyanis kifejezetten hiányoztak a nézőtéri reakciók. A felnőttként már csak megmosolyogtató, gyerekként viszont hihetetlenül vicces jelenetekkor felharsanó kacagások. Vagy a látszólag a történet menetét befolyásoló, zsivajban megtestesülő kívánságok. Miközben kifejezetten élveztem Harna Péter, Dósa Mátyás, Molnár Nikolett és Jankovics Anna játékát, szinte éreztem azokat a pillanatokat, ahol az ötödik szereplőnek, a nézőnek kellett volna megszólalnia. Így utólag azt gondolom, nemcsak ahhoz kell szakmai tudás és alázat, hogy valaki egy nézőtérnyi rakoncátlan gyereket rávegyen a színház befogadására, de ahhoz is, hogy nélkülük is működjön egy gyerekelőadás.

Azt is be kell vallanom, hogy már saját gyerekeim révén is kinőve az ilyen produkciókból, meg az elmúlt években kihagyott hasonló darabok miatt csak most jövök rá, mekkora kockázat a mai gyerekeknek színházat csinálni. Nekem bő negyven éve még a mozi matiné, a diafilm, a mesekönyv és a fekete-fehér televízió jelentette a színház alternatíváját. Nem ragozom, hogy egy mai gyerek esetében micsoda konkurenciával kell megküzdenie az élőszereplős, egyszeri és megismételhetetlen csodának, hogy valóban betaláljon. Sajnos nem tudom, hogy ennek a darabnak a május elsején bemutatott, greenbox technikával felvett, eleve internetre szánt verziója milyen eredményeket ért el, de nálam egyértelműen jobb fogadtatásra talált a gyönyörű jelmezekben valamint ötletes díszletekkel és kellékekkel decemberben megvalósított, de általam csak a napokban látott verzió.

A gyerekszínház lényege szerintem a megfertőzés, amiből jobb esetben soha többé nem lehet kigyógyulni, rosszabb esetben későbbi előadásokkal felül lehet fertőzni. Minden gyerekelőadás a jövő nézőit neveli, a jövő színházáról szól. Élőben. Mert online verzióban sajnos nagyobb a „védekezési” lehetőség, hiszen ebben a formában a színház nagyon nehezen tud más lenni, mint egy, a sokmillió neten elérhető, gyerekeknek szánt tartalom közül. Ám mégis azt mondom, iszonyatosan fontos, amit a Szigligeti Színház kicsiny, de láthatóan lelkes csapata a koronavírus idején összehozott. Ha másért nem, hát éppen azért, amiről A beszélő fa is szól. Kidőlhet a Véndejó, de ha vannak olyanok, akik elültetnek egy apró csemetét, akkor évtizedek múlva újra lehet egy diófánk, ami körül addig is játszhatunk.

(Február végén ismét elérhető lesz az előadás, akinek van gyereke, vagy unokája, nézze meg velük, és hagyja, hogy közben igazi gyerekként, nagyon rakoncátlanul viselkedjenek.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Családi összejövetel után

A nyitójelenet elcsépelt. A játékidő jelentős részében egy autóban egymás mellett ülő és beszélgető főszereplők filmezése nem túl izgalmas. A végkifejlet sejthető, mégis sántít. A két főhőstől is többet vártam, amiért a mellékszereplők sem kárpótolnak. Szóval több sebből vérzik a Most van most.

Máshol végzetteknek is érdekes

A Verseghy Gimnázium 185 évéről szóló kamara-kiállítás azok számára is érdekes lehet, akik nem ebben a suliban tisztelik alma materüket. A Verseghy ugyanis fontos helyet foglal el Szolnok város- és kultúrtörténetében. Emiatt persze többet is érdemelne.

A Hatalom pofonja

Egy vadászaton lelőnek egy hajtót. Kiderül, hogy a puska egy fontos ember kezében volt. Meg az is, hogy mindenkinek megvan a maga érdeke az ügy elsikálására. Azt hittem, a hatalom arroganciája fog felbőszíteni ebben a szlovák-magyar filmben, de igazából a személyes előnyök keresése keserített el.

Nem kozmonauta, cigány!

Az előzetesek, a reklámok meg az ember saját tévképzetei könnyen tévútra vihetik a moziba járót. Ha valaki úgy ül be a Lajkó - Cigány az űrben című új, magyar filmre, hogy majd a térdét csapkodva hahotázhat, óriásit fog csalódni. Ez egy abszurd, fekete komédia, vagy inkább szomorú dráma.