2025.08.27. (szerda)

Utazás a gyerekkoromba

Utazás a gyerekkoromba

Dátum:

Jenei Gyulával időgépet építettünk. Ő adta hozzá a Mindig más című kötet 48 történetét, én meg azokat az olvasással elővarázsolt emlékeimet, amelyek visszarepítettek a gyerekkoromba. Nagyon nem volt kedvem kiszállni belőle. Remélem, hamarosan jön a 2. és 3. rész is.

Vasárnap kora délután elkezdtem olvasni Jenei Gyula új könyvét, és kis túlzással addig le se tudtam tenni, amíg a végére nem értem. Régen éreztem ilyet. Mintha mágnes lenne a Tiszatáj könyvek sorozatban megjelent kötet lapjai közé építve, amely nemcsak odatapaszt, de a rövidke történetek végén lapozásra is kényszerít. Ráadásul nem is volt kedvem ellenkezni. Pár órára megnyílt előttem az időkapu, és a múltamban jártam. Pedig tudom, hogy az Eső alapító-főszerkesztőjének történetei valahol a Kunságban játszódnak, némelyik egy évtizeddel idősebb is nálam, mégis úgy varázsolták elő a gyerekkorom hangulatait, illatait, érzéseit, régen ?látott? pillanatait, mintha most lenne a múlt.

Nem vagyok hozzáértő, nem tudom pontosan meghatározni e versek műfaját, de ha létezik, ha nem ilyen, én ezeket akkor is novellaverseknek nevezem. Az egész könyvet, meg egy novellavers-fűzérnek, ami végigvisz majdnem tizennyolc éven. Ráadásul az első két történetben gyönyörűen megadja, hogy hol és mikor járunk, majd jön az első fénykép, ami apró gyerekkorában indítja el a szerző önéletírását. És mindezt egy egészen különös időszerkezetben elmesélve. Mintha a költő visszarepülne a múltba, hogy az így létrejövő jelenből meséljen a természetesen ismert jövőről, amiről persze a mából tudjuk, hogy tegnap volt. De ne ijedjen meg senki! Mindez nem zavaró, nem nehézkes, hanem kifejezetten szórakoztató és kellemes. A fantázia különös játéka, amiben olyan jó elmerülni.

Mert újra gyerek lehettem a lassú, lusta hetvenes évek alföldi falujában. A sáros utakon, a tyúkszaros udvaron, a vasráccsal körülkerített kályhával fűtött osztályteremben, a frissen épített ABC áruházzal, úttörő nyakkendőben, salakos iskolaudvaron szétrúgott cipőben, vicceskedő igazgatóval, fura felnőttekkel, mackónadrágban. Más történeteit olvastam, mégis hirtelen ott álltak velem szemben az én szereplőim, feszítettek a negyven éves szorongásaim. És folytattam némelyik történetet egy másik életben, egy másik, nagyon hasonló múltban. Olyan vetítés pörgött a fejemben, mint a legjobb kalandregények olvasása közben. A 4D-s mozi ehhez képest kismiska: szagokat éreztem, hideget és meleget. Pedig csak egy vékonyka kis kötet volt a kezemben.

Amiről csak azt nem értem, miért ért véget valahol a 17. évnél. Hol az érettségi? A főiskolás évek? A nyolcvanas évek első fele? Mintha elfogyott volna a papír valamikor 1979-ben. De nem úgy van az! Ha már belekezdtünk, tessék végigmenni ezen az időalagúton! Kellenek még lenniük történeteknek akár a Kunságból, akár a napfény városából. Mesék, amelyek azoké is, akik akkoriban voltak gyerekek, fiatalok vagy már majdnem felnőttek. Második és harmadik részt szeretnék.

Addig meg valószínű, hogy újra és újra kinyitom ezt az időkaput. És tényleg, mindig más lesz. A leírt történetek által felszakított személyes emlékek. Mindenkit sajnálok, aki ebből kimarad.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Csárdáktól a Munkásőrségig

A szolnoki Tisza szálló az ország akkori legfiatalabb polgármesterének regnálása idején épült. A Munkásőrség első szolnoki parádéján kölcsön járművekkel és beöltöztetett katonazenekarral vonultak fel. A helytörténet ünnepe a megyei levéltár évkönyvének megjelenése.

Újabb Liftre várok

Valamikor az ilyen esték után a szerző kérés nélkül kapott egy jelentős előleget, és megrendeltek tőle legalább két újabb színdarabot. Mindenféle kikötés nélkül. Az előleggel bajban vagyok, de a Lift premierje után várom a következő Pulcher darabokat.

Megnézni és hírét vinni!

Az elkövetkező négy hónapban minden szolnokinak és környékbelinek meg kellene néznie a RepTárat. Nemcsak azért, hogy ezzel az ország egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé váljon, hanem mert hitet kellene tennünk amellett, hogy hiszünk benne. Hiszen a miénk, és innen el nem viszi senki.

Megrázó napokról

Szentesi Zöldi László új könyvével egyetlen pillanatig sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy a vörösterror szolnoki tombolását történészi pontossággal dolgozta fel. Inkább arra törekszik, hogy a fellelhető tényeket elénk tárja, és felhívja a történészek figyelmét évtizedes tartozásukra.