Árad a folyó, hozza hozzánk a fentebbi szakaszok mentén élők szemetét. Valamit lerak belőle, valamit felvesz a mi szemetünkből, és viszi tovább, amíg bírja. Huszonhárom éve majdnem kinyírtuk a folyót. Évente egyszer emlékezünk is erre. A maradék 364 napban pedig ugyanúgy szemétlerakónak és kukásautónak használjuk, mint évtizedek óta mindig, amióta csak szemetet termelünk. A Tisza takarít. Helyettünk. Mi meg ezt tekintjük természetesnek.

Egy hónapja vettem észre először. A szolnoki állomás 7-8. vágányainál lévő peronon. Azt hittem, előbb-utóbb a gyakran arra járkáló vasutasoknak is feltűnik, hogy nagyon nagy mocsok van az állomáson, Szolnok egyik kapujában. De nem. Gondoltam, most már szólok. Aztán, ha a tulajdonosnak nem fáj, akkor súrolót ragadok.

A Szabadság téren, a két híd felhajtója által közrefogva áll egy régi épület, amit sokan bölcsődeként emlegetnek, jelenleg talán a múzeum használja. Az épület láthatóan nem nyitogatott, tér felőli fedeles kapuja mellett évtizedekig "bástyás" utca- és házszámtábla volt látható. Olyanok, amelyek 1926-ban kezdtek Szolnokon megjelenni, és mára nagyon kevés maradt belőlük. Már innen is hiányoznak. Nekem legalábbis. Porszem, amikből a múltunk összeáll.

Szolnokon szobrokat avatunk, rombolunk, áthelyezünk, újraöntünk avagy csak róluk vitatkozunk. Közben a város egyik legrégebbi köztéri szobrának a torzója lassan, de biztosan pusztul a Belvárosi Nagytemplom tövében. A Templom utcai csonkon már egy fa is kinő. Minden városnak van Szentháromság szobra. Nekünk is. Csak ez ilyen. Ilyen szolnoki.