Sipos Orbán
Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó országgyűlésében Sipos Orbán (1835-1926) képviselte Szolnokot. Aki egyébként az 1876-ban Szolnok székhellyel létrejött „muszáj” vármegye első alispánja, azaz közigazgatási vezetője volt. E minőségében pedig képes volt felülemelkedni jászberényi kötődésén, és tudott az egységes Jász-Nagykun-Szolnok megyében gondolkodni. Ami alapvetően jelölte ki a mai Szolnok arculatát és fejlődését. A matuzsálemi kort megélt Sipos Orbán egyébként nemcsak a Monarchia utolsó országgyűlésének volt korelnöke, de a megye megalakulásának félszáz éves jubileumán is az egyetlen élő képviselője volt az alapító tisztségviselői karnak.
Talán ezért sem véletlen, hogy halála évében, 1926-ban utcát neveztek el róla Szolnokon, ami valahol a mai Móra Ferenc út helyén húzódott. És ennek az utcának a kiszélesedése volt az a bizonyos, nem hivatalos Sipos tér, ami a tabáni iskola miatt sok helyi emlékezetében őrződött meg.
Azt még értem, hogy ezzel a nagyszerű koponyával, a Jász Múzeum létrehozójával, a megye egyik alapítójával, többszörös monarchiabeli országgyűlési képviselővel nem tudott mit kezdeni az 1948 utáni hatalom, így száműzték nevét a szolnoki térképről is. Ugyanakkor nehezen tudom elfogadni, hogy bár középiskola viseli a nevét, és emléktáblája van a Megyeháza előcsarnokában, miért nem lehet 30 év elteltével sem közterületet elnevezni róla. Például a Móra Ferenc út mögött most megújult parkot, ami egy kicsit az elpusztított Tabán előtt is főhajtás lehetne.
Gorove István
Az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat egyik megszövegezője, aki fiatalon oly hevesen állt ki a szólásszabadság mellett, hogy véleménye miatt még az egyetemet is otthagyta. Tevékeny részese a szabadságharcnak, amiért távollétében halálra ítélik és fel is akasztják. Hogy aztán a kiegyezés után megalakuló Andrássy kormányban földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi majd közmunka- és közlekedésügyi miniszter legyen. Később a Szabadelvű Párt elnöke, és ebben a minőségében is sokat tett azért, hogy Szolnok – ahol elemi iskoláit végezte – megyeszékhely legyen.
Aminek jelentőségét talán ma már fel sem tudjuk mérni. Pedig érdemes lenne a mai határokon belül is megvizsgálni néhány olyan város fejlődését, amelyek Szolnokhoz hasonlóak voltak a XIX. század második felében, ám nem lettek megyeszékhelyek. Vagy azokét, amelyek az elmúlt másfél évszázadban elvesztették ezt a rangjukat. Mert akkor talán tudnánk értékelni Gorove István (1819-1881) ténykedését.
Miként tudta Szolnok képviselőtestülete is a XIX. század végén, amikor az első nagy, „politikai” utcanév-átkeresztelések alkalmával a város főutcáját – a mai Kossuth utat – Gorove Istvánról nevezte el. Amihez 1950-ig nem is nyúlt egyik regnáló hatalom sem. Tehát azt értem, hogy egy Kossuth utcát nem lehet visszakeresztelni. Azt azonban nem, hogy máshol miért sem sikerült még Gorovénak „elégtételt” szolgáltatnunk.
Scheftsik István
Ha lehetne jelképes alakja Szolnok első aranykorának, azaz a mai Szolnok megalapozásának, akkor az Scheftsik István (1829-1900) lehetne. Aki a szabadságharc után Erdélyből került Szolnokra, ahol előbb gyógyszertárat működtetett, majd alig negyedszázad múltán a város egyik legsikeresebb és legtehetősebb vállalkozója lett (gőzmalma, fűrésztelep, téglagyára volt). Mindezek ellenére a megyeszékhellyé váló város egyik legnépszerűbb polgára lehetett, aminek köszönhetően kétszer is a város első emberévé választották.
Ő volt Szolnok polgármestere a megyeszékhellyé válás pillanatában, de ő a város vezetője a ma is álló Városháza építésének megkezdésekor. Ténykedését az uralkodó nemesi címmel ismerte el, amihez a Szolnoki előnév társult. Dr. Cseh Géza szerint: „A legendás hírű szolnoki nagyvállalkozót és polgármestert az egész város őszintén gyászolta, aki példaértékű életével és közéleti tevékenységével a klasszikus polgári ethoszt testesítette meg”.
Nem véletlen, hogy már az első világháború előtt utcát nevezek el róla, miközben a mai Tallinn városrész területe is az ő nevét őrizte, miként a Damjanich utca sarkán álló bazár vagy éppen a malmait is a nevével jelölték a szolnokiak. Ennek ellenére 1950 óta előtte sem tisztelgünk közterülettel, sőt kicsit úgy tűnik, meg is feledkezünk arról az emberről, aki szintén elég sokat tett a mai Szolnok alapjainak lerakásáért.
Horthy Szabolcs
Tudom, hogy rettentő sértő volna, ha Szolnokon Horthy tér, utca vagy park lenne. És sok félművelt kötekedőnek nehéz lenne megmagyarázni, hogy ez a Horthy nem az a Horthy. Sőt, az a Horthy sehol se volt még, amikor erre a Horthyra már volt miért büszkének lenni Szolnokon.
Horthy Szabolcs (1873-1914) – későbbi kormányzó testvére – ugyanis az első világháború első évében hősi halált halt főispánja a megyének. Akinek nem testvére okán, még csak nem is a halála körülményei miatt – bár az is tisztelendő, hogy nem csak beszélt a hadba vonulásról, nem csak az íróasztala mellől okoskodott, hanem ki is vette a részét a háborúból -, hanem főispáni időszaka miatt érdemelne Szolnokon közterületet. Hiszen a színház, a felsőkereskedelmi iskola, a polgári iskolák építésének elindítása, de a cukorgyár Szolnokra telepítése is az ő időszakához köthető.
De, ha másért nem, már csak azért is érdemes lenne emlékeznünk rá, hogy példát állítsunk kései utódai elé főispáni beiktatási beszédének egy gondolatával: „ellenfeleiben mindig az ellenzéket fogja látni és soha sem az ellenséget!”
