2025.08.27. (szerda)

Üzemek a múltból (1.): Szolnoki kenyérgyár

Üzemek a múltból (1.): Szolnoki kenyérgyár

Dátum:

Amikor még működtek, észre se vettem őket, olyan természetes és elválaszthatatlan részei voltak a városnak. Most meg, hogy magukra hagyottan árválkodnak, sok minden eszembe jut róluk. Elsőként a Nagysándor József utcai, egykori szolnoki kenyérgyárról.

Nem büszkeségből, csak e mostani történet szempontjából fontos, hogy a hetvenes évek gyermeke vagyok. Ami többek között azzal is együtt járt, hogy nálunk már nem otthon sült a kenyér – nemcsak a kemence hiánya, de dolgozó anyám kevés ideje okán is -, így boltból kellett beszerezni ezt az alapvető élelmiszert. Boltból, hiszen a nyolcvanas évek elejéig, az úgynevezett maszekok megjelenéséig, se Szolnokon, se a környékén, de még a Balatonnál vagy a Dunántúl városaiban sem emlékszem pékségre. A nagyszülők meg a szülők legendáira, a pékségek illatának emlegetésére igen, de saját kenyerét áruló mesterre nem. Tehát a gyerekkori kenyér emlékem az a klasszikus, háromhatvanas egykilós, amit nagyüzemi körülmények között állítottak elő. És aminek ára, illetve esetenkénti hiánya – például az ünnepek körül – a korabeli sajtó egyik kedvenc gumicsontja volt. Nem mondom, hogy az a kenyér rossz lett volna. Frissen kifejezetten szerettem. A libazsír meg egy kis paprika-paradicsom, netán egy jó csurdítás abból is kihozta a csodát. Hiába volt nagyipari, gyári termék.

A hetvenes évek közepétől elég sokszor megfordultam Szolnok Jászság felőli végén, a 32-es és a 4-es főutakat összekötő úton, azaz a mai Nagysándor József utcában. Akkori emlékeimben ez a környék még egy hatalmas pusztaság. Ám a Zagyva felé eső végén már állt az a gyerekszemmel egészen futurisztikusnak tűnő torony, amiről nagyon hamar tudtam, hogy az a szolnoki kenyérgyár része. És mint említettem, a hetvenes évek gyermeke voltam, valódi pékséget meg talán csak a nyolcvanas évek második felében láttam először, így teljesen természetes volt számomra, hogy a kenyér a kenyérgyárban készül.

A mából visszagondolva sem találok semmi kivetnivalót ebben. Elsősorban azért, mert ha már a maszek pékségeket bezárták, illetve a kisüzemi technológia nem tette lehetővé a tömegtermelést, és városias életformát választók emelkedése miatt pedig egyre kevesebb háztartásban volt kemence, valahol mégiscsak nagy mennyiségben kellett a kenyeret előállítani. Ha belegondolunk abba, hogy Szolnok lakossága a háború befejezésekor négyezer körül mozgott, másfél évtizeddel később közel volt a félszázezerhez, 1970-re pedig túllépte a 61 ezret, akkor el kell fogadnunk: kenyérgyárak nélkül nem jutott volna csak cirkusz a népnek.

Az általam fellelt információk alapján feltételezem, hogy a helyi pékségek és régi kisüzemek összevonásából jött létre 1949 és 1951 között a Szolnoki Sütőipari Vállalat. Számomra úgy tűnik, hogy a hetvenes évek közepéig a Csarnok utca 4. szám alatti – valahol a mai Pelikán szálló környékén – székhellyel rendelkező szocialista vállalat a város több pontján is működtethetett kemencéket. Azt biztosan tudom, hogy a Vak Bottyán utca környékén volt egy kenyérgyár, aminek viszont a kapacitása a hatvanas évek végére már nehezen fedezte a város – és a környék – ellátását. Arról nem is beszélve, hogy a hetvenes évek elején már jó ütemben haladt a Széchenyi lakótelep tervezése, ami azt is jelentette, hogy néhány éven belül több ezer, kemence nélküli otthonra és lakóira, azaz potenciális kenyérvásárolóra lehetett számítani Szolnokon.

Ezért is születhetett döntés 1970-ben arról, hogy a város peremén egy új, modern, napi 38 tonna kapacitású kenyérgyárat kell felépíteni. A kijelölt 10 ezer négyzetméteres ingatlanon, a körülbelül 2,5 négyzetméteres üzem felépítésére 50 millió forintot irányoztak elő azzal, hogy a beruházásnak az év végén el kell kezdődnie. Csak összehasonlításként említem, hogy az ugyancsak 1970-ben épülő Pálfy János Szakközépiskola Tisza parti épülete anno 18 millióba került. Tehát nem kis befektetésről volt szó, igaz, akkoriban sorra épültek Szolnokon a még ennél is drágább üzemek. Ha jól tudom, a kenyérgyár 1973 tavaszára készült el, és szolgálta legalább három és fél évtizeden keresztül a várost és környékét.

Termékskálájáról nem sokat tudok, csupán személyes emlékeim vannak. A háromhatvanas kenyerük mellett a kakaós csigájukat nagyon szerettem, ami lehet, hogy a mából nézve vacak volt, nekem viszont etalon maradt. A lecsavarható bundájú kiflijük, a vizes zsemléjük és a baracklekvárral töltött szerelmeslevelük is megvan emlékeimben. Más azonban nincs. Mondjuk, nem is hiszem, hogy a tömegtermelés túl széles termékskálát tett volna lehetővé.

A ma üresen álló, gazos udvarú, de egyébként eladó üzemmel kapcsolatban még egy fontos dolgot szeretnék megjegyezni. A városiak agyával gondolkodó, okos ember volt az, aki oda helyezte, ahol ma árválkodik. A pék mesterség és a kenyérgyártás ugyanis egy olyan munka, amit főleg éjszaka végeznek, a szállítás meg kora hajnalban indul. Tehát sokak életét lehetett volna megkeseríteni, ha a szolnoki kenyérgyár ma is különleges tornya nem a város szélén kapott volna helyet a hetvenes években.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

bSZ2011: Felvonulók nézték

Az 1976. május 1-jei felvonuláson készült fotókat, és hozzájuk tartozó érdekes információkat kaptam Péter Ferenctől. A négy kép nemcsak azt mutatja meg, hogy három és fél évtizede hogy nézett ki a Kossuth tér, de bepillantást enged a korabeli munka ünnepének díszleteibe is.

Amiről egy 1959-es térkép mesél

Hogy mikor készült Szolnokról a második, közforgalomnak szánt, boltban megvásárolható városi térkép, még nem tudom. Az azonban biztos, hogy 1959-ben az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Kartográfiai Vállalata kiadott egyet. Ami hatvan év távlatából is rendkívül érdekes.

Szolnoki házak (11.): Volt Lakat

Vannak olyan épületek a városban, amelyek sokkal többre lennének érdemesek, mint amit ma mutatnak. Némelyik csendesen meghúzódik az utcákon, némelyik viszont visszataszító sebként mutatja magát. Például az egykori Aranylakat a Liget bejáratánál.

20 éve mentek el

Húsz éve talán már üresen álltak a szolnoki, szovjet laktanyák, az utolsó orosz katona azonban még biztosan az országban tartózkodott. Húsz éve még ünnepeltük, hogy bő négy évtized után elmentek, ma meg lassan arra sem emlékszünk, hogy egyáltalán itt voltak. Szolnokon nem is kevesen.