Tudom, költözhetnék egy szántóföld közepén álló tanyára, ahol maximum a madarak meg a vadon élő állatok csapnának zajt. Vagy a szomszéd, ha átrobog a veterán Simsonnal. Bevallom, egyszer aludtam egy mindentől messze lévő erdészházban, ahol olyan csend volt, hogy tényleg hallani lehetett a szú percegését. Nem élveztem. Mert városhoz szokott agyamnak szinte fájt a zajüres térben létezés. És alapvetően nem azért élek – alszom – városban, mert csendre vágyok. Sőt, bizonyos zajokhoz már-már hozzászoktam. Tehát csak a kivételek bosszantanak, pontosabban verik ki az álmot a szememből.
Az megvan, amikor az egyik szomszéd hosszabb időre elutazik otthonról, és bekapcsolva felejti a csipogós ébresztő óráját? És mivel egy ódivatú ember, klasszikus, számlapos és mutatós vekkert használ, ami ugye 12-es beosztású. Ebből pedig mi következik? Hogy ha a szomszéd az utazása előtt reggel hatra húzta fel az órát, akkor az bizony nemcsak a nap elején jelez hosszasan. Kinek is?
És az, amikor a régi házból kihalnak az idős lakók, de az örökösök valamiért még nem adják el, sőt mindent úgy hagynak, ahogy volt? Például a vékony, fuldokló hangon csaholó kutyust. Amit pár naponta etetnek, és más dolguk nincs vele. Nekik. Mert a környéken élők minden éjszaka hallgathatják a kutya elkeseredett műsorát. Az újdonsült gazdikat – akik ugye nem ott laknak – ez nem zavarja, de legalább el sem lehet nekik magyarázni, hogy mi ezzel a gond, mert semmit nem tudunk róluk, pláne nem a telefonszámukat. Mit szólna a rendőrség, ha ilyen problémával hívnám fel őket éjjel egy óra körül?
Vagy azzal, hogy egy részeg fiatal lány már megint a szűk utcákon próbálja telefonon elmagyarázni, hogy hol van – persze nem ott van -, ki hová jöjjön, és mit csináljon, mindeközben a leggyakoribb magyar kötőszót sűrűn használva? Végül is az utca mindenkié. Ha neki ott van kedve a telefonjába üvöltözni, ki tilthatná meg neki? A kapuk levizelését, a sötétebb helyekre székelést, a kiürült üvegek szétdobálását sem tiltja semmi és senki. Vagy mégis, csak éppen lehetetlen a tiltást betartatni?
Mert mintha arra is lenne valamiféle rendelet, hogy a lakóházak között vasárnap reggel nem szabad zajos munkát – értsd fűnyírás, favágás, betonkeverés – végezni. No, de a saját udvarba ki fog bekopogni, hogy reggel hétkor tessék már lepakolni a csiszolót, a fűrészt meg az egyéb zajkeltő eszközöket? Senki. Főleg az nem, akit leginkább zavar. Mert az még fekszik az ágyban, és maximum annyi ereje van, hogy válogatott kínzásokat eszel ki annak, aki úgy érzi, ha őt nem zavarja, mást se idegesít az általa keltett zaj.
Nem könnyű a városi lét. És ebből a szempontból nem is lesz az soha. Így erről a panaszomról, ha más példákon keresztül is, nem először, és vélhetően nem utoljára írtam. Újra csak azért, hogy kiadjam a dühömet.
