Hogy miért hat és fél évvel az átadás után került fel a Tiszavirág-hídra a zárókő – ilyet általában az építkezések végén szokás elhelyezni -, nem tudom, de ez pár év múlva senkit sem fog érdekelni. Az azonban egy szép gesztus, hogy miközben a kivitelező cég neve nem éppen pozitív kontextusban szokott mostanában elhangozni kormánypárti oldalon, a Tiszaliget felőli hídfőnél elhelyezett táblára – miután a tények makacs dolgok – felvésték. Ennél csak az a karakánabb döntés, hogy az idei díszpolgári címet – a város lakójaként az én nevemben is – a Közgép tulajdonosának, Dr. Nyerges Zsoltnak ítélték. Aki ugye Gucci táskára, helikopterezésre, az asszonynak Lamborghinire, fánkozóra, a gyerekeknek meg kastélyokra is költhette volna a felesleges pénzét, ehelyett a szolnoki sportra, utánpótlás-nevelésre, kultúrára, és ki tudja még mi mindenre fordította. Amelyek nélküle talán már nem is léteznének. Ráadásul sokkal szimpatikusabb köszönő beszédet mondott a díjátadón, mint ismeretlenül vártam.
Ahol persze lehetett kellemetlen helyzeteket is teremteni. Szakmai ártalom, de soha se fogom megérteni azokat a rendezvényszervezéssel és protokollal foglalkozókat, akik azt hiszik, addig van dolguk, amíg az esemény elindul, és a rájuk bízott személy elfoglalta a helyét. Majdnem sírva fakadtam, amikor a sok csinos és magát fontosnak érző segítő közül egyetlen egy sem akadt, aki az Ezüst Pelikán-díjjal kitüntetett, láthatóan nehezen mozgó Nemes doktor úrnak segített volna feljutni a színpadra. Attól meg elképedtem, hogy lefelé is a polgármesternek kellett kísérni, miközben a virágját is ő vitte utána. Szervezésből egyes. Amit tovább rontott, amikor az egyik nyugdíjas klub vezetője úgy szólította színpadra a polgármestert, mint szívtelen ügyelő az elkujtorgott statisztát. Mondanám, én kérek elnézését, hogy ez a város ünnepségén megeshetett.
És, ha már a kellemetlen helyzetek… Az biztos, hogy mindenki kellemesebben érezhette magát az idei Katonazenekari találkozón a Tiszai hajósok terén, mint a VIP első sorában helyet foglalók. Talán a mellékelt fotón is érzékelhető, hogy miközben a legtöbb érdeklődő kényelmes, karfás székeken ücsöröghetett, addig a város vendégei, mint heringek a konzervdobozban, vállt a vállhoz testhelyzetben feszenghették végig a programot. Ehhez képest igazán semmiség, hogy a széksorok mögött egy klasszikus reklámelem koronázza a képet. Amit, ha a VIP vendégek is látnak, biztos, nem bírják a két és fél órát úgy végigülni, hogy egy üveg vizet nem kaptak.
Gondolom, utólag azt mondják, mindenért kárpótolta őket az öt zenekar műsora. Ami vitathatatlan, hiszen a Légierőzenekar Szolnok vendégeként fellépő hódmezővásárhelyiek, szentendreiek, fővárosiak és a Katasztrófavédelem tűzoltózenekara parádés műsort adtak.
Amit számomra csak a szombat délelőtti, vasútállomási programok tudtak felülmúlni. Tényleg vasutas település vagyunk. Legalábbis nem tudom mással magyarázni, hogy ennyi embert, nagy részét fényképezővel tudott megmozgatni két nosztalgiavonat érkezése. Amelyek visszaadtak valamit abból a korból, amikor Magyarországon nem hogy működött a vasút és rangot jelentett a MÁV-hoz tartozni, de ezen a téren tényleg a korabeli európai élvonalhoz tartoztunk.
Mondjuk nincs kétségem afelől, hogy ez ma is így lenne, ha csak olyan embereken múlna a MÁV működése, mint amilyen Kondor Balázs, szolnoki csomóponti főnök. Aki amellett, hogy lehetőségei szerint működteti a vasútállomást, tavaly a saját gyűjteményéből kialakította az egyedülálló Vasúti Almáriumot az utascsarnokban. Amit természetesen idén bővíteni is képes volt, sőt ami nem fért el, abból egy kis időszaki kiállítást is összehozott az egykori Utasellátó étterem helyiségében. És, hogy mindezt fokozzam – nem megfeledkezve a gyerekeknek szánt, Nyugat-Európában természetes, nálunk csoda számba menő kulturált kis váróteremről -, ez a fiatalember nemcsak végig vezényelte a szombat délelőtti programot, de annak zárásaként a vegyeskarba is beállt énekelni. Le a kalappal!
