Egy pillanatig sem szeretném azt sugallni, hogy visszasírom gyerekkorom késő Kádár-kori rendszerét. Arra viszont szívesen emlékszem, hogy a boltok szombaton délben bezártak, azaz addig el kellett intézni mindazt, ami hét közben nem sikerült. Így fel sem merült, hogy a hétvége shoppingolással teljen. Emlékeim szerint a szüleim se dolgoztak kevesebbet, mint én, így pontosan meg kellett tervezni, hogy mit, mikor intézünk el, és se éhen nem haltunk, se pucéran nem jártunk.
Falusi gyerekként nőttem fel, tehát bevallom, az is szép emlék, hogy a bevásárlások nem egy mező közepén zajlottak, hanem „A városban”. Persze fárasztó és időigényes volt a boltokat járni, ha mondjuk nemcsak élelmiszert, de ruhát, technikai berendezést, netán könyvet is akartunk venni a kiválasztott szombat délelőttön. Viszont a mai napig fel tudom idézni, hogy gyerekkoromban hol, mit lehetett kapni. Mert Szolnok belvárosára a nyolcvanas évekből úgy emlékszem, hogy tele volt üzletekkel. Annak ellenére, hogy akkoriban nem volt akkor a választék, mint most. Még akkor sem, amikor már sorra nyíltak a különböző maszek butikok, amelyek az államiban nem kapható farmert vagy kazettát árulták. A belváros a mai napig őrzi a nyomaikat, igaz többségük üres, bérlőre vár.
Nem tagadom, hogy a nyolcvanas évek végén, világútlevéllel a zsebemben, először a nagy shoping centerekre és széles választékú, városszéli áruházakra csodálkoztam rá. Igaz, arra nem emlékszem, hogy közben az áhított Nyugaton a belvárosok üzlethelyiségei porosan, koszosan kongtak volna az ürességtől. Arra viszont igen, hogy szombat délutántól már nem nagyon volt érdemes átruccanni a Lajtán túlra vásárolgatni.
Azt a témát – ebben az írásban – most nem feszegetném, hogy az önkormányzatokat ki, mikor és miért hozta olyan helyzetbe, hogy sportpályákat adjanak el áruházláncoknak, és kimérjék a belvárosokhoz közeli külterületeket konténerfalú boltoknak, miközben a helyi kereskedő, a hazai áruházlánc kínlódása hidegen hagyott minden helyi politikust. Ahogy az embereket se nagyon hibáztatnám amiatt, hogy a kedvezményekkel becsalogatott multik miatt csődbe ment kisboltok helyett a városszéli nagyokba járnak vásárolni. Még a vasárnapi shoppingolás miatt sem, hiszen miért ne élnének a lehetőséggel. Egy család állapotát és minőségi együttlétét amúgy sem ez határozza meg.
Azt azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy a belvárosok lerohadását, az üzlethelyiségek kiürülését, az ezután következő vendéglátóhely ritkulást, majd az utcák és terek elnéptelenedését, a jó kis helyi vállalkozások kínlódását vagy eltűnését, jórészt a város szélére épített nagyáruházak számlájára írom. Még akkor is, ha persze fontos munkáltatók és adófizetők, igaz egy helyi rendezvény támogatása annyira fontos nekik, mint Noénak a harmadik teve. (Nem múló seb bennem a szolnoki veterán börze kinyírása!)
Nem áltatom magam azzal, hogy a nagyáruházak vasárnapi zárva tartása életet lehel a belvárosainkba. Viszont a tervezetben pedzegetett 400 négyzetméteres határ felértékelhet néhány régóta bezárt üzlethelyiséget. Mivel a remény hal meg utoljára, drukkolok, hogy hátha ez lesz a szikra, vagy az első elvetett mag. Hátha feléled egy-két bolt, ami aztán kedvet csinál újak megnyitásához. És akkor a Kossuth tér, Szapáry út, Baross út, Ady Endre út és ezek környéke ismét hasonlítani kezd azoknak a városoknak a nagyobb utcáira, amelyekre bő negyedszázada mintaként tekintünk.