Hétvégén vagy ünnepnapokon, amikor Szolnok is kicsit kihaltabb, nyitott szemmel járva a Tisza szálló vagy éppen az egykori építőipari munkásszálló környékén, észrevehető, hogy az elmúlt évek központilag gerjesztett idegengyűlölete és bevándorlóellenessége nem volt több aljas politikai kommunikációnál. Esetleg, ha nem lenne elég a városban olykor bizonytalanul tébláboló távol-keleti emberek látványa, vagy nem tűnne fel a Baross utcai, külföldiek munkavállalását intéző kirendeltség előtt reggelente társalgó idegennyelvűek sokasága, és nem tudnánk arról, hogy az Ady Endre úti egykori pedagógusszállót is más országok állampolgárai lakják, akkor javaslom a Szolnokra tartó IC-ket takarító személyzet szemrevételezését. Be kell látnunk, sőt el is kell fogadnunk, hogy egyre több olyan álláshely van az országban, így Szolnokon és környékén is, amit magyar állampolgárságú, helyben vagy a közelben lakó munkavállalókkal már nem lehet betölteni. Azaz nemhogy a magyar gazdaság szárnyalásához, de vegetálásához, és úgy tűnik, az alapszolgáltatások ellátásához is olyan emberek kellenek, akik közül sokakra néhány éve a hivatalos propaganda még ellenségként, elüldözendő földlakóként hivatkozott. És erre nem tudom azt mondani, hogy egy dolog a kommunikáció, másik pedig az érdek.

Mivel a demográfiai hullámhegy nem egy-két év alatt áll elő, de a külföldön boldogulást kereső magyarok megállítása és hazacsábítása sem rövid távú lehetőség, el kell fogadnunk, hogy az ország és a város működőképessége egyre inkább elképzelhetetlen más országokban születettek, hozzánk ideiglenesen vagy tartós maradási szándékkal érkezők nélkül. Eleinte csak a komolyabb nyelv- és szaktudást nem igénylő munkahelyeket fogják betölteni más anyanyelvű, szokású és esetleg bőrszínű emberek, aztán idővel már nemcsak segédmunkások, hanem szakmunkások, sőt értelmiségiek is kerülnek ki közülük. Ha valaki nem tudja elképzelni, hogy ez milyen lenne, nézzen szét például Spanyolországban, ahol már nemcsak a kukásautón lógnak bevándorlók, de bizony a vendéglátás, az idegenforgalom és lassan az egészségügy sem működhetne nélkülük. Németország egészen extrém példáját pedig csak azért nem citálnám, mert félek, sokan a nagytudású, felsőbbrendű, fehér ember gőgjével acsarkodnának miatta. Mert az aljas propaganda és a józanész szöges ellentétbe tud kerülni egymással.

Ez persze nem menthet meg bennünket attól, hogy elkezdjük számba venni az új helyzet hozta feladatainkat és jövőbeli teendőinket. Mert ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy hosszú ideig tartható az a helyzet, amikor szinte titokban élnek közöttünk a távolról érkezett munkavállalók? Miként azt sem, hogy néhány év vagy hónap múlva már nem lesz rájuk szükségünk, netán mindannyian azzal a céllal érkeztek, hogy egy idő után hazatérnek. Előbb-utóbb orvosi ellátásra, szociális gondoskodásra, oktatásra, kulturális intézményekre, netán speciális üzletekre fognak igényt tartani, nem mellesleg teljes joggal, hiszen itt dolgoznak, itt szedik be utánuk az adókat és a közterheket is. És persze elvárhatjuk, hogy az érkezők alkalmazkodjanak a befogadókhoz, meg ők tudják a mi nyelvünket, de ez az elvárás soha se lesz több ócska lózungnál. Tudomásul kell vennünk, hogy miközben az ide érkezésükön és az itteni foglalkoztatásukon néhány csókos magyar vállalkozó gennyesre keresi magát, a fentebb felsorolt feladatok finanszírozása a közösségre, azaz ránk marad. A magunk érdekében is, ha nem akarunk újabb gettókat teremteni a saját városainkban.

Szóval óriási kihívás és rengeteg feladat előtt állunk, amit nem ártana Szolnokon is észrevenni, és mondjuk, nagyon gyorsan egy városi, befogadási programot kidolgozni, nem az ők és nem a mi különálló érdekeink, hanem az immár közös otthonunk élhetősége miatt. A program kidolgozása kezdődhetne például azzal, hogy színt vallunk, hány külföldi munkavállaló érkezett az utóbbi hónapokban a városba, és ők melyik cégeknél dolgoznak, és a város cégei a közeljövőben, hány távolról érkező foglalkoztatását tervezik. A magam részéről pedig nagyon örülnék annak, ha e helyi program kidolgozása mondjuk, annak rögzítésével kezdődne, hogy bánjunk úgy a hozzánk érkezőkkel, ahogy szeretnénk – vagy elvárjuk -, hogy bánjanak a saját, külföldre települő hozzátartozóinkkal!