Goda Krisztinának olyan nézhető magyar filmeket köszönhetünk, mint a Csak szex és más semmi, a Kaméleon vagy a Szabadság, szerelem. Amellett, hogy alkotásai szerethetőek és szórakoztatóak, mindegyikben tetten érhetőek társadalmi problémák, és mindegyik különös képet rajzol a korról, amiben játszódik. Filmjei forgatókönyvét minden esetben Divinyi Réka írja, akinek a fentiek mellett a Valami Amerika 2-t vagy a Lorát is köszönhetjük. A felsorolt filmek és a produkált nézőszámok miatt a két hölgy legújabb alkotására, a Veszettekre is özönlenie kellene a közönségnek. Még akkor is, ha az alapként szolgáló, Czető Bernát László kisregény minden felsorolt filmhez képest fajsúlyosabb alkotást ígér.
Hogy ez még sincs így, arra egyetlen magyarázatot tudok adni: nem szeretjük a moziban viszontlátni az életünket. A meséket szeretjük. Pedig néha el kell fogadni, a mozinak az is a feladata, hogy olyan történeteket is megelevenítsen, ahol a mesék nemhogy véget érnek, de el sem kezdődhetnek. Márpedig Goda Krisztina új filmje ilyen. A mai Magyarország félelmetes lenyomata. Leginkább azért, mert megmutatja: a demagógia hogyan teperheti le a demokráciát, és a kilátástalan helyzetű fiatalokat miként lehet kijátszani, mondjuk a cigányok ellen. A film végén nehéz felállni, mert a tehetetlen dühtől sírni volna jó.
Goda Krisztina története egy munkanélküliségtől szenvedő, lepukkant, egykori iparvárosban játszódik, ahol mindennaposak a lopások, a balhék, érezhető a nyomor és a kilátástalanság. Mindezt úgy mutatja meg az első néhány percben, hogy a nézőben felmegy a pumpa: miért nem lehet ezen változtatni. És Godának innentől kezdve nyert ügye van. Mert, amikor megérkezik a „megváltó”, a keménykezű, új rendőrkapitány, aki foglalkozni kezd az őgyelgő srácokkal, a nézőt elönti a jó érzés: ez az, ezt kellene csinálni. Ahogy a városka többsége is mellé áll, mert látszólag rendet tesz, ami innentől kezdve akár happy end is lehetne.
Goda Krisztina azonban nem azért lett rendező, hogy ilyen történeteket meséljen. A film felénél válaszút elé állít: jó ez így, vagy megérted, hogy valami nincs rendben. Fenyő Iván eddigi legjobb alakításának is tekinthető rendőrkapitánya ugyanis szép lassan egy undorító, törtető, mindenkit kihasználó és mindenkin átgázoló, a médiát zsebre rakó helyi politikus lesz. Aki egy kvázi hadsereggel látszólag megoldja a városka problémáit, a valóságban viszont végzetesen megosztja a várost, csak elfedi a bajokat, és maga alá gyűri a demokráciát. Nincs happy end. Nincs mese, csak valóság.
Fenyő Iván mellett nem lehet szó nélkül hagyni ifj. Vidnyánszky Attila alakítását, aki szépen járja be a kitörni vágyó, de kitörni nem tudó, ezért a demagógiának bedőlő, majd a bajt mégis megérző fiú reménytelen útját. Mindehhez kiváló partnere a Mindenből egy van című filmsorozatból ismert Klem Viktor, aki idősebb testvérként a Veszettek seregének parancsnoka lesz, és drámaian későn döbben rá, hogy nagy a baj. Györgyi Anna polgármester asszonya, Molnár Piroska boltos nénije is első osztályú, ám Nyári Oszkár roma edzője és a lányát alakító Törőcsik Franciska még rajtuk is túltesz. Kifejezetten sajnálom, hogy a kopasz srácok és a roma szereplők közül senkit nem tudok felsorolni, pedig jelenetről jelenetre alkotnak emlékezeteseket. Olyan páros történetek vannak a filmben, amelyek önálló novellákért kiáltanak.
Utáltam, amikor a legvidámabb barakk diákjaként rendszeresen elvittek nézhetetlen szovjet filmekre, tehát félve mondom, de mivel nem tudok jobbat, kimondom: jó lenne, ha erre a filmre is szervezetten vinnék a középiskolás diákokat a mozikba. És netán valaki elbeszélgetne velük mindarról, amit láttak. Lehet, hogy lenne annyi értelme, mint a mindennapos testnevelésnek. Már, ha elfogadjuk, hogy nemcsak a mozi teremben van baj, és Goda Krisztina filmje közelebb áll a valósághoz, mint sok, tévében látható riport és dokumentumfilm.
