Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Mert a neved szolnoki koszorú? Mert a helyed négy és fél hónappal a használatod után, a veled megkoszorúzott park bokrai alatt van? Nem vigasztal, hogy ez minden évben így történik Szolnokon? És az sem, hogy a város emlékműveinek tövei tele vannak hozzád hasonló, több hete-hónapja elszáradt, méltatlan koszorúkkal? Közös szégyenünk, hogy ünnepélyesen koszorúzni tudunk, de valóban, egy-egy ünnepségen túl emléket ápolni még nem.

A róla elnevezett színházunk sarkánál álló szobrának arcát valakik összekenték, kezébe használt zsebkendőt gyűrtek. Így most Szigligeti Ede maszatos orral, szakállal és hajtókával, szemetet szorongatva tekint a színházba érkezőkre, a Szolnokon járókra. Arcpakolása olyan, mint a megkötött gipsz, nem tudom, kinél lehetett ilyen kéznél. Miként azt sem értem, mi volt ebben a jó. Sem Szigligeti, sem a szobor alkotója, sem a város normálisabb része nem ezt érdemli!

Úgy tűnik, a szolnokiak egyebet nem tehetnek, mint megértően figyelik a Tisza szálló immár másfél évtizedes pusztulását, ami maga alá temetett egy fürdőt, egy legendás fagyizót, egy éttermet és rendezvényhelyszínt is. Megértőnek kell lennünk a magántulajdonnal, a tulajdonos érdekeivel szemben. Mindig csak nekünk. És immár azt is el kell fogadnunk, hogy szegénynek seprűre se futja. Meg kell értenünk, hogy az omladozó épület környéke csak szemetes, koszos és gondozatlan lehet. Szolnok legszebb része.

A megszépült Tiszaparti sétányon, a Vízirendőrség előtt, a korlát kőpárkányát néhány nap alatt elképesztő módon összefirkálták. A feliratokból egyértelmű, hogy mindez fiatalok vagy inkább gyerekek műve, akik naponta hozzátesznek valamit. A rendőrség előtt, az egyházi iskola közelében, talán bekamerázott helyen, ennek így kell történnie? Gyerekcsínynek kicsit drága és durva.