Nincs annál viccesebb és az egész ünnepet zárójelbe tevőbb momentum, mint amikor a hatalmon lévők próbálják a sajtó ünneplésének álcázni azokat a pillanatokat, amikor tulajdonképpen közpénzen pitiztetik az újságírókat, szerkesztőket és mindenféle médiamunkásokat. Pártállástól, ideológiától, meggyőződéstől, szakmai felkészültségtől és lelkiismerettől függetlenül. Na meg rendszersemlegesen is, hiszen a Vörös Újság megjelenésének évfordulóján tartott egykori sajtónapi ünnepségek épp oly szemfényvesztők, a sajtó legfontosabb ismérvét lábbal tiprók voltak, mint az utóbbi idők hivatalos, hasonló elnevezésű eseményei március 15-e környékén. Ha jó fiú voltál, nem írtál, mondtál olyasmit, ami az aktuális hatalomnak – helyben és országosan – nem tetszik, akkor majd ők eldöntik, hogy újságíró vagy-e, és meghívnak-e adóforintokból a magyar sajtó napján szendvicsezni. Sőt, ha nem törsz borsot az orruk alá csupán azzal, hogy az övéktől eltérő véleményed van, egy demokráciának nevezett valamiben mást mersz gondolni, mint amit ők központi direktívák, utasítások alapján éppen gondolnak – ami ma lehet más, mint tegnap -, akkor még élőben a szemedbe is hazudnak a magyar sajtó napján a sajtószabadság fontosságáról, a hiteles tájékoztatás jelentőségéről.

Mert az önmagukat demokratának mondók számára nem a demokrácia, hanem a hatalom, a hatalommal járó uram-bátyám bizniszek, az uralkodás a fontos. Amit természetesen veszélyeztet, ha a sajtó betölti eredeti funkcióját, azaz ellenőriz, ellentmond, véleményeket jelentet meg, feltár, kiderít, tájékoztat. Jó esetben nem azért, mert a sajtómunkások hatalmat szeretnének, egyoldalúan befolyásolni akarnának, hanem mert azt gondolják, a tisztességesen végzett munkájukkal hozzátehetnek a nagy egész jobbításához. Mert nem veszik a bátorságot maguknak ahhoz, hogy azt gondolják, az általuk teremtett világ a létező világok legjobbika, mindent tudóak, tévedhetetlenek. Hisz a munkájukkal, hivatásukkal ugyanúgy segíteni szeretnének a köznek, mint teszik a tisztességesen dolgozó orvosok, tanárok, postások, kukások és sorolhatnám. Csak éppen az igazság vagy az igazságot kereső kérdések, a hatalom igazságát megkérdőjelező gondolatok fájnak azoknak, akiknek az igazsága valami gazságot próbál eltakarni.

A 2022-es sajtónapi ünnepségeknek éppen arról kellett volna szólniuk, micsoda veszélyt jelent a hatalom által manipulált sajtó. Hatalmas országokat, jobb sorsra érdemes népeket vezethet félre a hatalom által működtetett, az eredeti sajtóval semmiféle rokonságot nem mutató egyoldalú tömegtájékoztatás, a gondolkodás legapróbb szikráját kioltani akaró néphülyítés. Bevallom, a kilencvenes évek óta megjelenő új kommunikációs technológiák láttán sokáig azt gondoltam, nem térhet vissza a „Szabad Nép félórák”, a kádári sorok között írás időszaka. Naiv módon hittem abban, hogy leginkább az aktuális hatalmasságok fognak rájönni arra, ennyi eszköz, platform, tartalom között már nem lehet orruknál fogva vezetni az embereket. Tévedtem. A világban, az országban, helyben, cégszinten látható, hogy de. A hatalom által nyíltan vagy szürke eminenciások és kisstílű bűnözők által irányított sajtó nem a tájékoztatásról, a vélemény és gondolatok szabadságáról, hanem a hatalom érdekeinek megfelelő bólogatásra nevelésről szól.

Amihez nagyon sokan tudatosan vagy, ami újságírónak nevezett emberek esetében még rosszabb, tudtukon kívül asszisztálnak. Mert élni kell, mert máshoz nem értenek, mert a sok mocsok mellett mindig van valami kis jó, mert egyedül úgysem lehet változtatni. Mert mindig van valami indok arra, hogy az egykor újságírásnak nevezett szakmát a választók valódi érdekei helyett – aminek eredője a szabadság és egyenlőség – a hatalomra kerültek céljainak rendeljék alá. És mindezt még kokárdával a szív fölött, a sajtót megalázókkal közösen ünnepelni is képesek.

Az a baj, hogy a hatalom elvakít. Burokba tesz. És képes azt a téves látszatot kelteni, hogy a hatalomnak soha nem lesz vége. Pedig csak a történelemkönyveket kellene fellapozni. És akkor talán azon is el lehetne gondolkodni, hogy mi van, ha fordul a kocka? És eljöhet-e a pillanat, amikor felidéződnek Dusán Sztevanovity örökérvényű, sok mindenre alkalmazható sorai: „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér/Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell (…)”