Sokáig azt hittem, hogy Ápolónő vagy Nővérke a címe ennek a szobornak. Minden bizonnyal azért, mert felállításakor és még utána évtizedekig egy olyan iskola előtt állt, amelyik leginkább az egészségügyi képzéséről volt ismert és híres. Lehet, hogy a következő nemzedék valamilyen egyházi névvel illeti majd?
Simon Ferenc 1967-ben – néhány forrás szerint 1965-ben – felállított nőalakjának Diáklány a hivatalos neve. Ami minden bizonnyal a Tiszaparti gimnázium diákjaira kívánt utalni, aminek előkertjébe, az intézmény megnyitása után nagyjából fél évtizeddel került. Talán amiatt, mert a szocializmusban iskola vagy közintézmény nem épülhetett úgy, hogy valamiféle műalkotást ne kapjon az épület vagy közvetlen környezete. Merthogy akkor ez volt a kultúra és a művészek támogatásának az egyik módja.
A nagyjából két méter magas, talapzatra állított, baljával támaszkodó hölgy, kora ellenére kifejezetten jó állapotban van. Köszönhetően az alkotó anyagválasztásának – ezért nem lopták el -, politikailag semleges témájának – ezért nem bontották el – illetve az elmúlt évek takarításainak. Mert az bizony néha ráfért, hisz olykor vicces kezek némi kiegészítést tettek fekete festékkel a hölgyre. Azt persze ma sem javasolnám, hogy nagyon közel menjenek hozzá, ugyanis az előtte lévő hatalmas bokor belseje egy nyilvános vécé, szemétdomb és talán hajléktalanszálló is egyben.
A Diáklány Simon Ferenc (1922-2015) harmadik szolnoki alkotása, amit még tizenhárom követett. Így csak ismételni tudom önmagam, miszerint a Szolnoki Művésztelepen majdnem hatvan évig élő és dolgozó művész adta eddig a legtöbb szobrot a városnak. Annak ellenére, hogy 1957-től élt a Zagyva partján, első művét csak 1963-ban leplezték le az akkori Tanácsháza házasságkötő termében. A rézlemezből készült Fészekben a helyiség néhány évvel ezelőtti átépítésekor – gondolom, az értékes alapanyag miatt – tűnt el. A mester utolsó, már segítséggel befejezett munkája azonban ma is látható a Megyeháza mögötti Rózsaparkban, ami második világháborúban elpusztul Szapáry-szobor másolata.
Talán néhányan emlékeznek még arra, hogy volt a városban egy a Tiszaparti sétányon álló nőalakhoz nagyon hasonló másik szobor is. Mégpedig az ugyancsak Simon Ferenc által készített Ápolónő gyermekkel, ami egy másik iskola udvarán állt. Sajnos nem tudom, hogy a Hetényi Géza Kórház szomszédságában, az egykori egészségügyi szakiskola – ma talán nővérszálló – kertjében álló szoborral mi lett. De feltételezem, nem volt véletlen a hasonlóság.
Az Ápolónő húga, a Diáklány immár 49 éve áll a helyén, és tekint derűs nyugalommal a Tisza felé. A szemből, a bokor takarása miatt akár meztelennek is gondolható Diáklány testhez simuló, térd alá érő ruhát, netán köpenyt visel, haja hátul összekötve, feje diszkréten félrebillentve. Baljával valamin támaszkodva talán azon mosolyog, hogy bár ma már nem lehetne ilyen egy diáklány – hiszen a frizura és a ruha is ódivatú lett, ráadásul se fülhallgató, se mobiltelefon nincs nála -, az idő mégiscsak neki dolgozik. Mert fölötte nem múlik az idő, ő nem változik, pontosan olyan marad, mint a születésekor volt. És ezt a nála fiatalabbak sem tudják utánacsinálni.
