Persze legyünk őszinték: egyik sem volt igazi premier. A Szigligeti Színház az év elején már bemutatta Márai Kalandját ugyanebben a szereposztásban. Igaz, akkor még a Szín-Mű-Helyben, valódi kamaradarabként. Sipos József filmrendező Kalandját sem Szolnokon láthatta először a közönség. A film a nyár végén már készen volt, itt-ott fel is bukkant, a hivatalos bemutatóját pedig két nappal a szolnoki előtt tartották.
Azonban mégsem érzem túlzásnak azt írni, hogy a Kalandnak Szolnokon két premierje volt a hétvégén. A Szigligeti társulata ugyanis nagyszínpadon, bérletes előadásként tűzte ismét műsorra a történetet. A Tisza Moziban pedig a rendező és a Zoltán doktort alakító Csányi Sándor volt az első vidéki bemutató vendége, amiért láthatóan hálás is volt a szolnoki közönség. Talán negyedszázada váltottak utoljára ennyien itt jegyet magyar film premierjére.
A színházi bemutató fájdalmasan nehezen indult. Az első felvonásra mintha csak beestek volna a színészek, akik jó tanuló módjára felmondták a szövegkönyvet. Pedig tavaly, a Szín-Mű-Helyben, ugyanez az első felvonás, Gombos Judit elhagyott, negyvenfelé közeledő doktornőjével, még megrázóra sikeredett. Ahogy Mécs Károly – a szolnoki Kádár Péter professzor – és Király Attila – az itteni Zoltán doktor – is sokkal jobban meg tudott érinteni januárban, mint most. Még szerencse, hogy Karczag Ferenc, a sikeres professzor lelkiismeretét felébreszteni hívatott egykori barátja ismét tökéletesen kidolgozott és eljátszott karakter volt. Sőt, elfogódottság nélkül kell azt mondanom, hogy Karczag Ferenc mellett a filmbéli Dr. Szekerest alakító Eperjes Károly csak egy gyenge ripacsnak hatott.
A második felvonás már közelebb állt ahhoz, amit joggal elvárhat a fizető közösség. Huszárik Kata és Mécs Károly legalább fél órás jelenete a darab igazi csúcspontja lett, ami után végre nemcsak szöveget mondtak a színészek, hanem az összeomlásukat és a személyes tragédiáikat is eljátszották. Persze, nem vagyok biztos abban, hogy ez a darab, ebben a formában nagyszínpadon is működik, és mondjuk, az erkélyen ülőket vagy a földszint utolsó soraiban helyet foglalókat is annyira megérinti, mint egykor a Szín-Mű-Hely közönségét.
Abban azonban hiszek, hogy akit csak egy picit is eltalált Márai Sándor eredeti műve, vagy a Szigligeti bármelyik előadása, az nem hagyja ki a filmváltozatot sem. Igaz, kideríthetetlen számomra, hogy ha nem ismerem a darabot, akkor is megértek-e mindent a filmből, illetve akkor izgalmasnak találom-e. Viszont az tudom, hogy Csányi Sándor egyik leggyengébb alakítását láttam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy pontosan ugyanúgy játszotta Zoltán doktort, mint ahogy a Szex és más semmi című film próba jelenetében a bénán játszó színészt. Egy pillanatra sem sikerült elhitetnie, hogy bármit is érez a gyönyörű Marozsán Erika iránt. Nem kevésbé sajnálom, hogy bár a rendező azt állította a film utáni közönségtalálkozóm, hogy kinyitotta a darabot, lényegében egy megfilmesített kamara előadást láthatunk.
Ami csak fokozta bennem azt az érzést, hogy egyik rendező sem próbált többet gondolni a darabról, mint amit Márai szó szerint leírt. Pedig mindkettőnek bőven rendelkezésére állna idő arra, hogy mondjuk, minden szereplő kalandját kibontsa.
(A színházi képek a Szigligeti Színház honlapjáról, a film fotó a port.hu-ról származik.)
