A szolnoki Indóház kitűnő példa: nem hogy hosszútávon, de még kormányokon átívelő időszakokban sem vagyunk képesek gondolkodni. Talán vannak még, akik emlékeznek arra, amikor a Pest-Szolnok vasútvonal megnyitásának 150. évfordulójára, 1997-ben, rendbe hozták az Indóházat. Esetleg az akkori nagyszabású tervek is felrémlenek, amelyek arról szóltak, hogy a végül a fővárosban létrehozott Vasúttörténeti Park ezen épület körül valósul majd meg. És minden bizonnyal sokan hüledeztek az elmúlt szűk másfél évtizedben, hogy a tízmilliókért felújított, olykor milliókért őrzött, majd újabb milliókért kicsit ismét kipofozott épület ott áll ebek harmincadjára. Gazdag ország, gazdag város!
Szolnok turisztikai vonzerejét soha nem fogja megalapozni sem a török kor – gondoljunk Eger látványosságaira -, sem a Tisza – gondoljunk a Tisza-tóra -, sem a vízi sportok – gondoljunk Szegedre! Szolnoknak egyetlen kitörési pontja lehet ezen a téren: a XIX. században elindult hazai ipari forradalom, közlekedés és modern honvédség fejlődésének megmutatása. Tessék szétnézni Európában, hogy az ilyen jellegű, valóban interaktív és látványos attrakciók iránt mekkora a kereslet! Gondoljanak arra, hogy a sok gazda közt szinte elvesző, már-már eltitkolt szolnoki Repülőmúzeumnak, a mostoha körülmények ellenére is mekkora látogatottsága és híre van! Tehát, mi mindent lehetne kihozni Szolnokból, ha végre nem álmokat kergetnénk, hanem arra próbálnánk a turizmusunkat alapozni, amink van.
Illetve, lehet, hogy hamarosan már csak volt. Például egy Indóházunk. Mert nagyon meglepődnék, ha a város teremtené elő a körülbelül 74 milliós kikiáltási árat. Ahogy azon is elcsodálkoznék, ha mégsem pénzért, hanem valami csere, vagy közös akarat útján kerülne a városhoz az, ami – szerintem – legalább annyira a városé, mint a Magyar Államvasutak ki tudja melyik leányvállalatáé. Tartok azonban attól, hogy ilyen jellegű meglepetésektől nem kell tartanom.
Azzal pedig ne nyugtasson senki, hogy egy tőkeerős vállalkozónál jó kezekben lesz az épület. Az Indóház ugyanis a város egy olyan rozsdaövezetében áll, ami állami és városi beavatkozás nélkül további pusztulásra kárhoztatott, ahol sem eredeti, sem új, turisztikai funkciót magántőke révén nem fog kapni az épület. Nem hiszek a műemléki védettségben, és a hatóságok éberségében sem, mert ezek kijátszhatóak. Tessék az egykori kőszegi Posztógyár évszázados, védett üzemcsarnokainak a példáját felidézni! Azokat egyetlen éjszaka alatt dózerolták el, mert másra kellett a telek. És lehetett utána rendőrségre, meg bíróságra járni, valami nagyon fontos elveszett a kisváros múltjából.
A szolnoki Indóház még lassan pusztuló állapotában is több lehetőséget rejt, mint eldózerolva, vagy üresen álló irodává, társasházzá, üzletté átalakítva. És milyen rosszul fog esni, ha esetleg pár év múlva kezdene vele valamit a közösség, de az új tulajdonos csak tetemes haszonnal adná vissza nekünk azt, ami ma még kvázi a miénk.
